4.fejezet-Rejtélyes esetek

Az idő szalad akár a megbokrosodott vadló. A vámpírlét előnye azonban éppen ez. Az idő. Egyszerűen bele szédültem, ha csak arra gondoltam, hogy hány évszázad-, ezred áll még előttünk. Mennyi mindent láthatunk, tehetünk ez alatt, ugyanakkor mennyi mindent elveszíthetünk: Charliet, Renet, Jacobot. Mégis úgy éreztem, boldogabb nem is lehetnék.(Talán, csak ha, az utóbbi sem történne meg.)

Renesmevel a viszonyunk sokkal jobb lett. Hálás voltam az égnek, hogy ennyivel megúsztam, de mindenekelőtt Jacobnak. Fogalmam sem volt róla, hogy hogyan csinálta, de egy életre lekötelezett az biztos.
Lassan 4 napja nem láttam már őt. Sejtettem én, hogy a házunkban történtek miatt nem hajlandó megmaradni Edward-al egy légkörben. Habár Edward Jacob gondolatai nélkül is pontosan tudta mi az állás. (Nyilvánvalóan ezt nem kötöttünk Jake orrára.) Renesme pedig bámulatos ügyességgel játszotta ki az apját. Ezért úgy gondolták, mindent megtettek, hogy ne derüljön ki kis akciójuk.
Valószínűleg Alice jól haladt a költözéssel, őt ismerve már mindent elintézett, de egyelőre nem volt hajlandó elárulni semmit. Edward-t pedig hiába faggattam, váltig állította: nem tudja, mi jár a húga fejében. Természetesen tudtam, hogy hazudik, de nem tehettem semmit. Nagy nehezen sikerült azért rávennem Alicet, hogy szédületes terveit próbálja meg a kontinensen határain belülre kiterjeszteni.
A negyedik nap reggelén épp az ő keresésére indultam-, mert az örökös faggatózásom miatt igyekezett elkerülni-, amikor furcsa szag csapott meg. Ez az állatias vadszag rettentően csavarta az orromat. Csakis Jacob lehetett a házban. Általában amikor hosszabb ideig nem láttam, mindig intenzívebben hatott rám, lehet, mert elszoktam tőle. Persze Jake illata csak az én kifinomult szaglásomnak volt kellemetlen. Emlékszem emberként nagyon is illatosnak találtam.
Arra számítottam, hogy Alicet és Jaspert is a lakásban találom, de mikor beléptem nem láttam mást, csak az ágyon ülő Renesmet és Jakobot. Ez utóbbira szinte rá sem lehetett ismerni. Rettentő sápadt volt és a szemei alatt olyan hatalmas lila karikák éktelenkedtek, hogy ha nem tudtam volna, hogy lehetetlen azt mondtam volna, vámpír lett. Biztos voltam benne,ha Renesme nem tartaná, menten megfejelné az asztalt.
- Jake, mi van veled? Borzasztóan nézel ki.- ráncoltam a homlokom.
- A farkasok hihetetlen sármja…- vigyorgott erőtlenül.
- Nem úgy értem. Aludtál te mostanában?
- Hát nem sokat- ismerte el két ásítás között.- Seth eltűnt.
- Micsoda? Mióta?- faggattam döbbenten.
- Ezt eddig miért nem mondtad?- tudakolta Renesme vádlón.
- Nem akartam, hogy pánikoljatok. Azt hittük előkerül. Azelőtt, hogy farkas lett csinált pár ilyet, de mindig megkerült. Ennek már 3 napja. Fogalmunk sincs hogyan sikerült neki. Ha nem alakul át farkassá, nem halljuk a gondolatait Ettől függetlenül az illatát éreznünk kellene, de semmi. Mint ha csak a föld nyelte volna el. – mondta inkább csak magának.
- Gondolod valami baja esett? – kérdeztem aggódva.
Jake-en kívül Seth volt a leggyakoribb látogatónk. Szerettem őt. Mindig a fiatal Jacobot juttatta eszembe, azt a fiút, akit megismertem még az egész vérfarkas kontra vámpír dolog előtt. Bár az óta jó pár izommal gyarapodott. Kezdett úgy kinézni, mint egy kigyúrt, túlméretezett törperős, de sok mindenért hálás lehettem neki és ezt soha nem, felejtem el.
- Nem tudom. – vallotta be. – Az utóbbi időben elég furcsa volt.
- Ezt meg hogy érted?- kérdeztem
- Meséltem neked arról a lányról, ugye? – nézett Renesmere.
- Igen. Az új barátnőjéről.- grimaszolt.
Értetlen arckifejezésem láttán Jacob mesélni kezdte.
- Kábé két hete Seth furcsán kezdett el viselkedni, de boldognak tűnt, sokkal boldogabbnak, mint eddig bármikor. Csakhogy titkolózott és éppen ezért nem akart farkassá változni. Megpróbálta kerülni a falkát, ami hát valljuk be nem egyszerű feladat, tekintve a csapat méretét, és La Push nagyságát. Sam nem akarta a magánéletébe avatkozni, tudja jól milyen az, ha feszt az ember fejében kutatnak, így hagyta hagy, tegye, amit jónak lát, ha segítség kell, neki majd szól. Megtiltotta, hogy bármelyikünk is kérdezősködjön, és hát tudjátok milyen az, ha valamit megtilt…- húzta el a száját.
Eszembe jutott az az éjszaka, amikor még titok volt előttem a vérfarkasok kiléte és Sam megtiltotta Jakenek, hogy bármit is elmondjon róla. Ahányszor megkísérelte kinyögni mit akar, olyan volt, mint, ha a torkán akadt volna valami. Elmosolyodtam, mert eszembe jutott, hogy mennyi minden változott azóta.
- Aztán egyik nap épp őrködtem… - összerándult, amikor rájött, hogy valami olyat mondott, amit nem kellett volna.
Felvontam a szemöldököm. Jake hallgatott. Még jobban felvontam a szemöldököm, amitől kezdem egy vénséges sharpei-re hasonlítani.
- A francba! Meg fognak ölni.- tört meg dühösen.
Renesme talán még nálam is csúnyábban nézett.
- Ezért még szorulni fogsz kutyuskám!- gondoltam elégedetten. Utáltam, ha csúfolta őt bárki, de kezdtem nagyon felhúzni magam.
Jake rásandított a szeme sarkából és úgy döntött nem éri meg még jobban kihúzni a gyufát.
- Oké. Csak azért nem szóltam, mert szerintem semmiség az egész. Nem rég, Paul azt állította vámpír szagot érzett az egyik ösvénynél- a hangsúlyából lehetett érezni, hogy nem igazán hisz neki,- de mikor odaértünk a szagnak nyoma veszett. Mindenki tök ütődöttnek nézte Pault, de Sam azt mondta a biztonság kedvéért éjszakánként, járőrözzünk. Ennyi… A fenébe! Ki fognak nyírni.
- Előbb húzzanak sorszámot!- vetettem oda – Nem hiszem el, hogy nem szóltál.
- Ameddig nem voltunk benne biztosak nem akartunk felesleges feszültséget. De visszatérve az eredeti történethez… Épp indultam, hogy leváltsam Quilt, amikor megjelent Seth. Beszélni akart velem. Sietnem kellett, de nagyon gondterheltnek tűnt, hát gondoltam pár perc nem a világ vége.
Elmesélte, hogy van egy barátnője, aki jó pár évvel idősebb nála, de teljesen elcsavarta a fejét. Szerette volna a csaj, ha titokban tartják, mert a szülei nem akarják, hogy rezervátum béli sráccal járjon - forgatta a szemeit.- Baromság.- szűrte a fogai között.- A lényeg nem ez. Seth aggódott, mert kezdett egyre különösebben viselkedni a lány. Például sokat kérdezősködött a falkáról. Persze nem közvetlenül, mert Seth sem beszélhetett rólunk, de volt egy olyan érzése, mint ha már mindent tudna. Ami már-már ijesztőnek számít, az a Nessie iránti érdeklődése. Rengeteget beszélgettek rólad, rólatok. Mindent tudni akart, és amit lehetett barátunk el is mondott neki.- szemei a távolt vizslatták.
- És aztán? – noszogattam.
- Próbáltam megnyugtatni, hogy ennek semmi értelme és, hogy ne fantáziáljon, ha nem bízik benne, tegye ki a csaj szűrét. Magamban viszont el kellett ismernem: van abban valami, amit mondd és ez tényleg nyugtalanító.
Aztán pár napja összehívtunk egy gyűlést, hogy megbeszéljük az ösvényen járt vámpír ügyét, Seth azonban nem jelent meg. Leah nem akart beszélni, de aztán végül kinyögte, hogy két napja hiába keresik az anyjával. Seth hagyott nekik egy levelet, hogy jól van. Ne keressék, de el kellett mennie. Majd jelentkezik.
Teljesen meghülyült! – morogta dühösen, majd rácsapott a díványra, mire az keservesen reccsent egyet.
- Jake, légy szíves! Most vettük. – méltatlankodtam. Bár meg voltam róla győződve, hogy Alicet nem vágná nagyon földhöz, ha újat kellene vennie. A vásárlás legalább annyira az ő világa volt, mint a szervezés.
- Sajnálom.
- És mi van a vámpírral?- terelte vissza a szót Renesme.
- Semmi. Szó szerint. Nem találtunk semmit.
- De mégis hová tűnhetett Seth?- tűnődtem.
- Lefogadom, hogy az a lány van a dologban.- mondta majdhogynem köpve a szavakat.
Felemelt kezével alighanem végső csapást készült mérni a szobabútorra, de Renesme elkapta, így ezúttal sikerült megúsznia. Jake nagyot fújt.
Meg tudtam őt érteni. Seth olyan volt neki, mint az öccse.
- Ez az, költözünk!- lépett vagy inkább szökkent be az ajtón Alice félbeszakítva az előbbi, nem túl vidámnak mondható beszélgetésünket.
- Mi? Most?- kérdeztem arra felé kapva a fejem. Őt ismerve azon sem lepődtem volna meg, ha a bútorok már a költöztető autón lettek volna.
- Egy hét.- mondta tudomást sem véve Jakob dühös pillantásáról.- Így lesz még időd mindent elintézni.- nyilvánvalóan Charliera gondolt.
- Ilyen hamar?- kérdeztem szorongva.
- Nem értem miért várnánk tovább. Már mindent elintéztem. - hitetlenkedett.
- És hová megyünk?- tettem fel kicsit félve a kérdést.
- Alaszkába.- vigyorgott- Nagyon sok lehetőség közül ez tűnt a legelfogadhatóbbnak. Az egyetemmel, Nessie sulijával minden le van beszélve. Innentől rajtad a sor.
Hát ez az. Hátra van az egész költözés legpocsékabb pontja. Az egyetlen ember, akinek a reakciójától féltem. Charlie.

3.fejezet- A szekrényben

Az idő múlik. A napokból hetek lettek, de a jég nem tört meg. Renesme ha tehette nagy ívben elkerült. Jacobot pedig mintha a föld nyelte volna el. Nem válaszolt a hívásaimra és mivel a rezervátum tiltott zóna volt Renesme-n kívül mindnyájunk számára, meg volt kötve a kezem.
Aztán egy délután, épp Edward-ot és Alice-t figyeltem, ahogy sakkoztak,-(Egyszerűen el nem tudtam képzelni, miért játsszák, épp ezt mikor tudják, hogy mindkettejük győzelme esélytelen.)- amikor megcsörrent a telefon. Mindhárman felkaptuk a fejünket. Nyomban Alice-re pillantottam, de ő bizonytalan tekintettel nézett rám, majd megrántotta a vállát fel nem tett kérdésemre. Ez csak egy dolgot jelenthetett…
- Jake! – kaptam fel a telefont.
Alice ugyan is nem látja előre a vérfarkasokkal kapcsolatos dolgokat és tudtam, hogy csak egy ember telefonálhat közülük.
- Öhhm… szia, Bella. - motyogta meglepetten.
- Már annyiszor hívtalak. Üzenetet is hagytam. – hordtam le.
- Tudom, megkaptam őket. Bocsi, hogy nem hívtalak csak gondolkodnom kellett.
- Értem. Ha Renesme-t keresed, fogalmam sincs, hogy merre van. Kábé két hete nem beszéltünk.
- Igen, sejtettem, hogy ez lesz. – mondta elszontyolodva- De igazából veled akartam beszélni.
Vártam hát, de nem szólalt meg.
- Mondd akkor!
- Sajnálom, Bella. Hülye voltam…
- Nem csak a te hibád. – szakítottam félbe. – Már rég el kellett volna mondanom neki, de azért megmondhatod Embry-nek, hogy ha szeretné megtartani a bundáját, jobb, ha nem jön a közelembe!
- Embry-nek? Várj! Te miről beszélsz? Neki mi köze mindehhez?- kérdezte megütközve.
- Te, miről beszélsz? Nem ő volt aki…- mindketten elhallgattunk- Valami itt nem stimmel.
- Akkor ezt talán ne telefonon dumáljuk meg. Találkozzunk a tisztáson 10 perc múlva!
- Oké. Ott leszek.
Lassan letettem a telefont. Ritkán volt ennyire értelmetlen beszélgetésem. Ezer meg ezer gondolat cikázott a fejemben. Vajon miért nem tudja Jake miről beszélek? És ha Embry nem is volt benne? Miért hazudott volna Renesme?
- Minden rendben?- kérdezte óvatosan Edward.
- A legkevésbé sem, de el kell mennem.
- Akarod, hogy veled tartsak? - ajánlkozott.
- Nem, azt hiszem jobb, ha egyedül megyek.
- Rendben. Siess vissza!
- Igyekszem. – ígértem és futottam is.
Kint zuhogott. Futás közben alig láttam az ezernyi tüskeként záporozó esőcsepptől.
Már messziről feltűntek a tisztás körvonalai. Utoljára majdnem 4 éve jártam itt.
Akkor, még emberként egy megbeszélés miatt jöttem ide. A vérfarkasok és a vámpírok első, közös harca előtt, amely az én életem megmentéséért és az újszülött vámpírok öldöklésének megállításáért folyt.
Az újszülötteket egy nomád vámpír, Viktória hozta létre bosszúból, amiért Edward megölte a társát, ezért ő engem akart. Szemet szemért vagy inkább társat társért alapon, de ahogy azt mondani szokták: A jó végül mindig győzedelmeskedik.
Nem telt el sok idő, amikor a távolban megláttam egy közeledő farkas alakját. Az erdő felé vette az irányt és eltűnt a fák között, majd pár perc múlva a félmeztelen Jacob bukkant elő. Csak egy nadrág volt rajta. Fekete hajából patakzott a víz.
- Szia, Bells. – köszönt mosolyogva.
- Szia, Jake. - komoly képet akartam vágni, de nem bírtam ki, hogy ne mosolyogjak vissza.- Szóval, hagyjuk a mellébeszélést. Mi történt valójában?
- Nem tudom Nessie mennyit mondott el neked vagy egyáltalán mit mondott.
Elmeséltem az emléket, amit Renesme mutatott. Jacob nem szól közbe, de láttam rajta, hogy nem hisz a fülének.
- Hű… Ezt nevezem. Még, hogy nem tud hazudni ez a lány! ...
- Hazudott?- kérdeztem meglepetten.
- De még milyet!
- Akkor hát mi az igazság?
- Hát… Hol is kezdjem?
- Talán próbálkozhatnál az elejével.
- Jól van. Az a helyzet, hogy az utóbbi időben sokat gondolkodtam és rájöttem, hogy részemről ez a dolog Nessie és köztem több mint barátság. Tudom, hogy mire gondolsz: egy vámpír és egy vérfarkas… de szeretem őt és biztosan tudom, hogy ő is engem.
Meg akartuk mondani, de nem tudtuk hogyan. –kerülte a pillantásom, de végül szemembe nézett. - Nem tűnsz meglepettnek. – csodálkozott.
- Nem volt nehéz kitalálni. - rántottam meg a vállam mosolyogva. – Láttam, hogy néztek egymásra. Ennyi elég volt.
- Hát igen. Na, visszatérve a történethez. Egy ideje járunk már és úgy gondoltuk megpecsételjük a kapcsolatunkat.
Szóval, elmentünk hozzánk. - idegesen tördelte az ujjait. Iszonyat kényelmetlenül érezhette magát. – Apám Charlie-val ment pecázni, így üres volt a ház. Senki sem zavart és… megtettük.
Nem szóltam
- Tudod…- mondta elvörösödve.
- Nem. – adtam a hülyét. Azt akartam, hogy hangosan is kimondja.
- Lefeküdtünk. – nyögte ki és rozsdaszínű bőre céklára változott. – Illetve csak majdnem. Már éppen belekezdtünk… és hát teljesen ráhangolódtam… elvesztettem a fejem és véletlenül…
- Igen? – kérdeztem türelmetlenül.
- A te nevedet mondtam ki. – suttogta elborzadva, arcát két tenyere közé temetve.
- Hogy mit csináltál?- kapkodtam levegő után.
- Fogalmam sincs miért. Egyáltalán nem te jártál akkor az eszemben.
- Te jó ég! Jake, még is mit gondoltál? Ennél jobban nem is bánthattad volna meg. Mit reagált rá?
- Szerinted? ... Először megdöbbent, aztán kérdezősködni kezdett. Nekem pedig semmilyen használható magyarázat nem jutott eszembe…
- Ezért elmondtad azt a titkot, amit 3 évig sikeresen megőriztünk, és amit soha nem kellett volna megtudnia? – dühöngtem.
- Nem teljesen. Elmondtam pár részletet, de nem volt nehéz kitalálnia a többit. Erre kiborult és elszaladt. Én is futottam utána egy darabig, de nyomát vesztettem.
Sajnálom. Nem tudom mi ütött belém. A barátom vagy, ennyi, de Nessie-nek tuti nem ez jött le az egészből.
Egy valamit viszont nem értek. Hogy tudott hazudni az emlékeivel?
- Sejtelmem sincs. Még csak hasonlót sem csinált soha. Meg kell kérdeznem Carlise-t erről.
Mindketten elgondolkodva meredtünk magunk elé.
- Mihez kezdjünk most?- kérdezte.
- Beszélned kellene vele. Magyarázd el mit érzel. Talán ebben a pár napban ő is lenyugodott annyira, hogy ne dobjon ki rögtön.
- Hát remélem. Rajtam nem fog múlni. Mindent megteszek, hogy minden a régi legyen.
- Ezt akartam hallani. – mosolyogtam. – Sok szerencsét!

-0-

Hazaérve Edward-ot és Alice-t úgy találtam, ahogy ott hagytam. Még csak 3 bábút mozdítottak el, de mindkettő nagyon koncentrált.
- Mikor jöttök már rá, hogy rossz partnert választottatok?- kérdeztem
- Egyszer úgy is el fogom verni. – mosolygott Alice elszántan.
Miközben rám figyelt, Edward lépett.
- Sakk matt! – mondta önelégült vigyorral.
Alice meglepetten pislogott a táblára.
- Ez csalás!- mérgelődött.
- Bocs, hugi. A sakk már csak ilyen, – mondta és jelentőségteljesen a duzzogó Alice-re nézett.- de ha már úgy is végeztünk, beszélnünk kell Bella. - és szemével az ajtó felé intett.
Nem értettem mire jó ez a színjáték. Biztos voltam benne, hogy bármit is akar, Alice már úgy is tud róla, de ha mégsem nem kell magát nagyon törnie, hogy rájöjjön. Mert, ha volt olyan Cullenék számára, ami lehetetlen: az a titoktartás. Bár azt hiszem érthető ez egy olyan családban, ahol az ember testvére hallja minden gondolatát, ami az adott percben átsuhan az agyán és a másik tud minden tervéről, még mielőtt ő maga ráébredne, de színjáték ide vagy oda, követtem őt. Kézen fogott és a házunk felé húzott. Az ajtón beérve szembe fordult velem.
- Na, mit mondott Jacob? – kérdezte feszülten.
- Ezért jöttünk ide?- hitetlenkedtem. – Ezt Alice előtt is megkérdezhetted volna.
- Nem tudtam, hogy el fogod-e mondani a teljes verziót.
- Nincs titkom előtte.
- Rendben. Akkor hát mi volt?
Reménykedtem benne, hogy nem fog kérdezősködni, de éreztem, hogy ezt úgy sem kerülhetem el. Úgy döntöttem, jobb, ha kihagyom az összemelegedős részt.
- Nagyjából a békülésről volt szó. Jake nem tudja, hogy engesztelje ki Renesmet és ebben kért tanácsot.
- És jutottatok valamire?
- Nem igazán. Megpróbál beszélni vele. Remélem, sikerrel jár, mert ez nem mehet így tovább.
- Egyetértek.
- Másra terelve a szót, Alice hogy halad a költözéssel? – tudakoltam.
- Tőle kéne megkérdezned. Nem igazán beszéltünk erről, de ha jól hallottam Európa is felmerült.
- Európa?- kérdeztem elszörnyedve. Ennél távolabbi nem volt?
- Tudom, hogy messze van…
- Az nem kifejezés.
- De bízz Alice-ben! Tudja, mit csinál.
- Szeretném hinni, de áttelepíteni minket egy másik földrészre… Hát nem tudom.
- Ez nem így működik, ha csak egy ember van, aki nem egyezik bele, akkor ugrik az egész.
- Tudod, hogy nincs olyan, ami mindenkinek jó.
- Csak várd ki a végét! Alice megoldja. – elmerengett, majd felragyogott arcán a jól ismert csibészes mosoly.
- Mire gondolsz?
- Arra, hogy mit reagálnál, ha megkérdezném: Mi a javaslatod a múltkor félbe maradt akciónk befejezésére?
- Sejthettem volna, hogy ez jár a fejedben. – gondoltam, magamban kuncogva.
Edward közelebb húzott magához, úgy, hogy az ajkunk már csak pár centire volt egymástól.
- Renesme-vel ráérsz később is kibékülni, de kettesben nem sok időt tölthetünk itthon. - duruzsolta édesen.
Hát, hogy lehetne neki ellenállni, amikor egyszerűen megbabonáz, akár a kígyó elfogott áldozatát?
- Rendben. - egyeztem bele, meg hát győzködni sem nagyon kellett.
Megfogta a kezem és az ágyhoz vezetett. Megszabadultunk a ruháinktól. Éreztem Edward kezét a lábamon, ahogy egyre feljebb csúszott és a leheletét a hasamon. Teljesen elöntött a láz.
Jó volt, hogy már egyikünknek sem kellett azon aggódni, hogy mikor lépjük át az Edward által felállított határt, így hát bátran folytattam.
Egyszer csak Edward megállt.
- Na, ne! Mi van már megint?- kérdeztem idegesen.
Nem létezik, hogy nem lehetünk kettesben anélkül, hogy mindenféle Emettek és egyéb betolakodók meg ne zavarnának.
- Csendben! Hallgasd!- csitított.
Elhallgattam. Nem tartott sokáig mire észrevettem azt az izgatott szívdobogást, amely a házunk felé közeledett.
- Renesme. – suttogtam dermedten.
Ahogy ezt kimondtam, egyszerre pattantunk fel. A vámpír erő egyik legnagyobb előnye a gyorsaság. Sok mindent tanultam az elmúlt 3 évben, amivel ezt a képességem tökéletesíthettem. Sajnos a „hogyan öltözzünk fel és meneküljünk, mielőtt egy vámpír tör rád” című lecke nem volt a tananyagban.
- Mit csináljunk?- kérdeztem feszülten, de ahogy körbefordultam megakadt a szemem a gardróbon. - Gyorsan a szekrénybe!
- Ne légy nevetséges. – mondta gúnyosan Edward. – Nem fogok elbújni, itthon vagyunk.
- Ugye, nem akarod, hogy így lásson minket?
Pár másodperc gondolkodás után belátta, hogy igazam van.
- Hozd a ruhád!- sürgetett.
Épp elfoglaltuk rejtekhelyünk, amikor kicsapódott a bejárati ajtó. Kis rést hagytam az ajtón, hogy lássuk, mi történik. Utólag belátom ez egy kicsit elhamarkodott döntés volt.
Renesme ugyan is nem egyedül érkezett. Nyomában Jacob lépkedett bizonytalanul.
- Ezt nevezem! Nem semmi ez a srác. - gondoltam magamban elismeréssel.
Valószínűleg futottak idáig, mert nem viselt cipőt. Nem lehetett ínyére, hogy ide kellett jönnie, főleg nem hogy a hálószobánkba. Jake egyébként rendszeresen megfordult a Cullen házban már csak Renesme miatt is, (bár az utóbbi időben egyre kevesebbet láttuk) de a kunyhónkba soha nem tette be a lábát.
- Gyere nyugodtan! Nincsenek itthon. – taszigálta beljebb Renesme.
Leültek az ágyra, de egyikük sem szólalt meg. Végül Jakob törte meg a csendet.
- Haragszol még? – kérdezte óvatosan.
- Nem, csak szeretném elfelejteni az egészet… Ne is beszéljünk róla többet.
- Én tudom, mivel terelhetném el a figyelmedet…- mondta ravasz mosollyal.
Renesme habozott.
- Nessie komolyan nem tudom mi ütött belém. Nem is értem. Esküszöm, csak téged szeretlek, és soha nem ismétlődik meg az előbbi…
Nem fejezte be, mert Renesme abban a percben megadta magát és megcsókolta, majd hátrébb húzódott, hogy belenézhessen Jakob leplezetlenül meglepett arcába.
- Csak fogd be!- mosolygott, majd újra megcsókolta. Karjait a nyakába fonta és végre vérfarkasunk is magához tért.
Annyira le voltam döbbenve, hogy meg is feledkeztem az idegtől majd felrobbanó Edwardról.
- Azt hittem összevesztek. – morogta idegesen és hallottam, ahogy a fogát csikorgatja.
Edward még mindig hálás volt Jakenek és úgy érezte tartozik neki. Elvégre nem egyszer kockára tette már az életét értem. Ezért hajlandó volt belemenni abba, hogy Renesme annyiszor menjen, le La Push-ba, ahányszor csak akar, a szigorúan meghúzott határokon belül és tudtam, hogy Jake nagyon közel jár hozzá, hogy átlépje azt a bizonyos vonalat.
- Hát… úgy látom kibékültek. – lehet, hogy nem ez volt a legjobb válasz egy dühös vámpír lecsillapítására, de jobb nem jutott eszembe.
Jake keze kezdett Renesme ruhája alatt szép lassan felfelé haladni. Na, ekkor szakadt el Edwardnál a cérna.
- Jó, ebből elég! – csattant – Mindjárt meglátjuk, mit csinál a kezeivel miután mindkettőt eltörtem!
Biztos voltam benne, hogy pillanatnyilag a kéztörés a legkellemesebb büntetés azok közül, amit a fejében forgatott. Megfogtam a karját és visszarántottam mielőtt az ajtóhoz érhetett volna.
- Jesszus, csillapodj már! Mi ütött beléd? Olyan vagy, mint Charlie. – szidtam elképedve.
- Azt hiszem, kezdek egyre inkább igazat adni apádnak. - vicsorogta.
Furcsa, hogy minden lányos apa megtébolyul mikor a kicsi lánya rajta kívül más férfira is odafigyel. Azzal a különbséggel, hogy más apáknak nincs természetfeletti erejük, amivel összetörik az udvarlók csontjait nagyobb megerőltetés nélkül.
Most már csak abban reménykedtem, hogy Alice látja ezt és kitalál valamit, mielőtt elszabadulna a pokol, bár tekintve, hogy nem látja a farkasokkal kapcsolatos dolgokat kevés esélyt láttam rá.
Ez alatt legnagyobb szörnyülködésemre Renesme Jacob ingét kezdte gombolni, mint ha csak direkt keresné a bajt. Szorosan tartottam Edward kezét, mert féltem, ha elengedem, legyen, vérfarkas vagy sem nem megy haza egészben Jake.
Hál istennek ekkor kiabálást hallottam. Mindketten összerezzentek.
- Rosalie az!- mondta Renesme. – Jobb, ha megyünk.
- Gyerünk.
Sietve elhagyták a házat. Nagyot fújtam.
- Hát ez meleg volt - sóhajtottam. Majd Edwardra néztem. Arca már kisimult, de a szemében még láttam, hogy rettentő ideges.
- Jól vagy?- kérdeztem aggódva.
- Persze. Mindjárt megnyugszom. – mondta feszülten, majd becsukta a szemét.
Így álltunk ott egy darabig, amíg újra ki nem nyitotta.
- Meg vagyok.
- Örülök- mosolyogtam. - Akkor talán mehetnénk is. - javasoltam.
Elindultam kifelé, de Edward megállított.
- Szerintem valamit elfelejtettél…
- Mit? – kérdeztem meglepettem.
- Engem. – mondta felvillantva csibészes mosolyát, majd becsukta az ajtót és sötétség borult ránk.

2.fejezet-Renesme bánata

A karok engedtek szorításukból és lassan a derekamra simultak. Minden tagom megbizsergett ettől a mozdulattól.

- Megijesztettelek? – kérdezte Edward incselkedve.
- Korábban kellene ahhoz felkelned, édes – válaszoltam mosolyogva. – Ahhoz meg minimum aludnod kéne.
Megfordultam, hogy a szemébe nézzek. Rápillantottam gyönyörű arcára, ami olyan volt, mint ha az angyalok faragták volna és még a légzésem is leállt. Szerencse, hogy már nem volt szükségem levegőre, mert ennyi idő alatt már biztosan nem működne az agyam az oxigénhiánytól. Habár Edward szerint amúgy sem működött rendesen soha (mivel egyedül az én fejemben nem tudott olvasni). Emberi létem alatt rengeteget cukkolt is emiatt, de miután vámpír lett belőlem rájöttünk mi ennek az oka.
- Épp téged kerestelek. – mondtam, miközben karamell színű szemébe nézve majd’ elolvadtam.
- Tényleg? És még is miben segíthetek?
- Egyszerűen csak hiányoltalak.
- Hm… Pedig az ember azt hinné, hogy ennyi együtt töltött idő után kezdesz már kicsit rám unni. –vigyorgott önelégülten.
- Rád unni!? - háborodtam fel. –Azt hiszem ez a veszély nem fog fenyegetni az elkövetkezendő 300 évben, sőt, valószínűleg utána sem, de majd szólok, ha mégis.
- Megegyeztünk. – mosolygott.
- Ha már az egyességnél tartunk… Renesme merre van?
- Azt reméltem, te tudod.
- Hát ez remek! Azt hiszem egy kicsit szigorúbb nevelésben kell részesítenünk a kisasszonyt. Úgy emlékszem arról volt szó, hogy több időt fog a tanulással tölteni, - Mivel Renesme már látszatra 15 év körüli volt középiskolába kellett beíratnunk, de ahhoz szüksége volt az általános iskolai tanulmányokra is. Ezért Emett és Edward felváltva, napi 4 órát azzal töltöttek, hogy megpróbálták felkészíteni őt erre. Végül is náluk jobb tanárokat keresve sem találnánk. – és kevesebbet Jacobbal. Nem azért mert zavar, hogy vele van, de valamit valamiért.
- Hát, igen…. de ha már így alakult a helyzet, akár ki is élvezhetnénk…- mondta felvillantva csibészes mosolyát, amit annyira szerettem.
- Mi jár a fejedben?- kérdeztem, én is vigyorogva.
- Hát… - kezdte és megcsókolt.
Először csak lassan, aztán egyre szenvedélyesebben. Kezeimmel mohón a hajába túrtam miközben éreztem, hogy kezei a blúzom alá csúsznak. Nem vesződött a gombokkal letépte rólam, majd karjába vett és az ágyra cipelt. Éppen azon voltam, hogy a maradék ruhájától is megszabadítsam mikor kopogást hallottam.
- Ne hagyd abba – suttogtam miközben a nyakamat csókolta.
Újra kopogtattak.
- Ne figyelj rá- mondtam és még hevesebben vetettem magam a dologba.
De Edward hirtelen megállt. A gondolatai már máshol jártak. Finoman eltolt magától. Láttam, hogy valamire erősen koncentrál.
- Emett az. – mondta – Veled akar beszélni.
Mivel a romantikának már úgyis lőttek gondoltam legalább megkérdezem, mit akar pont ilyenkor minden lében kanál bátyám.
- Oké, rendben, megyek, de remélem életbevágóan fontos.
Mérgesen megindultam az ajtó felé miközben próbáltam a lehető leggyorsabban magamra rángatni széjjel dobált ruháimat.
Kinyitottam az ajtót -, na jó ez nem teljesen fedi a valóságot, mert hogy valósággal kivágtam – és valóban, az ajtó túloldalán a vigyorgó Emett állt.
- Igen, Emett?
- Zavarok?- érdeklődött ravasz mosollyal arcán.
- Mint, ha nem tudnád… – mondtam idegesen, de ettől csak még jobban elvigyorodott. – Emett, most komolyan. Nem arról volt szó, hogy békén hagyod a magánéletem? Mégis mire véljem ezt?
- Héj, nyugi, Bella! – mondta és kezét védekezően felemelte. – Egy cseppet sem érdekel a magánéleted. Csak és kizárólag Renesme miatt vagyok itt.
- Renesme miatt? – kérdeztem döbbenten – Mi van vele? Jacobnál van.
- Ami azt illeti már nem. Az előbb jött haza és bár nem látszott rajta. Jasper szerint valami nagyon felzaklatta. Nekem nem mondott semmit, nem is nagyon faggattam, de szerintem beszélned kéne vele.
- Ööhm.. oké, de merre van?
- Mielőtt eljöttem még a házban volt. Igyekezz.
- Rendben, ha megbocsájtasz… - mondtam és becsaptam az ajtót. Emett kuncogását hallottam a hátam mögött.
Visszasomfordáltam Edwardhoz. Lefeküdtem mellé az ágyra és megcsókoltam.
- Sajnálom, édes, azt hiszem, ezt el kell halasztanunk egy kicsikét – mondtam csalódottan
- Tudom, siess vissza – mosolygott
- Arra gondoltam eljöhetnél, velem talán tudnál segíteni mégis merre, tapogatózzak. Nem vagyok benne biztos, hogy el fogja mondani mi bántja.
- Csak egy percet várj, azt hiszem ennél kicsit több ruhában illene megjelennem.

Kézen ragadtam az immár felöltözött Edwardot és a ház felé indultam. Fogalmam sem volt mit fogok mondani Renesme-nek. Nem hittem, hogy ilyen hamar kell a tinédzserproblémákra rátérnünk, de valamennyit segített, hogy nemrég még én is az voltam.
Belül egy normális család vasárnapjának képe fogadott minket. Emettet és Rosaliet kivéve mindenki a nappaliban ült és a tv-t nézte. Renesme a fotelban ült és, habár éppen reklám ment elmélyülten meredt a készülékre. Nem úgy tűnt, hogy észrevették az érkezésünket, ezért megálltunk a konyhában.
- Na?- tudakoltam türelmetlenül.
- Jacobról van szó… azt hiszem. - mondta homlokát ráncolva.
- Csak hiszed?- visszhangoztam
- Nagyon zavaros, alighanem tudja, hogy itt vagyunk.
- Ezt miből gondolod?
- Éppen a matek háziján gondolkodik. Hm… Az első példát rosszul oldotta meg… - mondta inkább csak magának.
- Héj!- oldalba böktem –Kit érdekel a matek?! Ne arra figyelj!
- Másra pedig nem gondol. Néha egy-egy foszlány Jacobról, de semmi más. Nagyon ügyes. Lassan jobban csinálja, mint Alice. Talán nem kéne hagynunk, hogy ennyit lógjon vele.
- Hát ezzel most nem lettem okosabb. Akkor azt hiszem, rajtam a sor.
Ekkor Alice szeme egy pillanatra ránk villant. Edward bólintott mellettem. Nem szerettem mikor ezt csinálják. Ha az ember beszélget, akkor azt tegye hangosan. Edward viszont ismert, úgyhogy rögtön magyarázni kezdte.
- Alice szerint összevesztek valamin Jacobbal, amihez neked is közöd van. Azt akarta tudni, hogy beszélsz e vele.
- Hát ez nem hangzik valami jól. Szeretnék vele kettesben maradni, úgy nagyobb az esélye, hogy rájövök mi ez a nagy probléma.
Még jószerével ki sem mondtam, Alice felpattant és intézkedett.
- Nessie, nekünk el kell intéznünk valamit, de te maradj nyugodtan. Nemsokára visszajövünk. – és meg is indult az ajtó felé. A többiek csodálkozó tekintettel néztek rá. Valószínűleg fogalmuk sem volt róla mi történik, de szó nélkül követték.
Mikor már teljesen sikerült kiürítenem a házat, úgy véltem nem halogathatom tovább a dolgot. Beléptem a nappaliba, Renesme hátrafordult a fotelben.
- Szia, kincsem. Mi újság?- kérdeztem olyan lazán amennyire csak tudtam.
- Szia, anyu. Semmi különös.
- Mi volt Jacobéknál? – lehet, hogy nem ez volt a legjobb bevezető kérdés, de más nem nagyon jutott eszembe.
- Semmi extra. Dumáltunk. Lent volt Embry és Seth is. – mondta mosolyt erőltetve arcára.
Leültem a vele szembe lévő díványra.
- Mi a baj?
- Nincs semmi. – kételkedve néztem rá. – Tényleg.
- A színészi tehetségedet azt hiszem tőlem örökölted. Borzasztóan hazudsz.
- komolyan mondom. Egyébként is miből gondolod?
Hm… okos lány. Feltette az egyetlen kérdést, amire nem tudtam mit mondjak. Nem akartam Jasperre kenni a dolgot, de a hallgatásom sem segített.
- Jasper…- mondta és hallottam, ahogy a fogát csikorgatja. – Tudhattam volna.
- Nincs szükségem Jasperre, hogy tudjam: valami nincs rendben veled. A lányom vagy. Ismerlek.
Hallgatott.
- Na… Gyerünk! Tudod, hogy nekem elmondhatod. - unszoltam
- Nem akarok róla beszélni.
- Nem is kell. Csak hagy tudjam. Kérlek, nem tudok segíteni, ha nem hagyod.
Nem hittem volna, de sikerült, megadta magát. Lemondóan rátette a kezét a vállamra és már láttam is az alacsony, fakó piros épületet. Jacobék háza volt. Előtte állt a három fiú. Kívülállóként azt mondtam volna, hogy testvérek. Mind a hárman magasak, izmosak és piszok jóképűek voltak. Egyformán rozsdavörös bőrük pedig csak még jobban igazolta ezt a nézetet. Renesme is ott állt Jacob mellett, átölelte őt, éppen valamin nevettek, amikor Jacob megszólalt.
- Héj, Nessie. Hogy van édesanyád?
- Hát, elvan.
- Hm… a kis Bella. Azt hittem már túl vagy rajta Jake vagy még mindig dúl a Love? – kérdezte ravasz vigyorral Embry.
Láttam Renesme arcán a döbbenetet. Jacob megmerevedett akár csak én és olyan dühvel nézett a barátjára, mint aki most készül széttépni őt.
Azt a tényt, hogy Jacob és az én kapcsolatom több volt, mint barátság, az évek során… hát mondjuk úgy ’’elfelejtettük” közölni és reméltük soha nem fog erre sor kerülni.
Renesme elhúzódott Jacobtól és az arcába nézett.
- Ezt meg hogy értette? – kérdezte értetlenül.
- Semmiség. Már nagyon régen volt és semmi jelentősége nincsen. – válaszolta Jacob sápadtan. Mivel Renesme nem szólt így mesélni kezdte.
- Tudod, hogy mivel vérfarkas vagyok ezért nem öregszem. Anyukád és én még akkor ismertük meg egymást, amikor még mind a ketten normális emberek voltunk. Az elejétől fogva belé voltam esve. Aztán jött a családod és minden megváltozott. Először én. Vérfarkas lettem, mert a vámpírok a városban voltak, és mert ez a dolog velem született. Édesanyád szerelmes lett apukádba, de történtek dolgok, aminek hatására rá kellett jönnie, hogy belém is. Választania kellett és azt hiszem, mind tudjuk hogyan döntött, de ez engem már nem zavar. Bella nem több mint egy nagyon jó barát, de ennyi.
Renesme még mindig nem szólt egy szót sem. Láttam rajta, hogy nem könnyű megemésztenie a hallottakat, de meg tudtam érteni.
- Kérlek, szépen mondj valamit!- könyörgött Jacob
- Hogyan…
- Igen?
- Hogy voltál képes ezt elhallgatni előlem? A barátom vagy, a legjobb barátom. Legalább is eddig ezt hittem.
- Sajnálom, Nessie bárcsak megtettem volna. Ne haragudj rám. – esedezett és megfogta a kezét, de Renesme elrántotta.
- Ne érj hozzám. Én… nem tudok… el kell mennem. - mondta összezavarodva és hátrálni kezdett.
- Ne, maradj. Engedd, hogy jóvátegyem.
- Mennem kell- és már szaladt is.
- Nessie, várj!- hallottam a távolodó Jacob kiáltását.
Renesme elvette a kezét és ezzel a történet véget ért. Ismét a nappaliban találtam magam. A lányom szomorú arcára pillantottam.
- Annyira sajnálom, hogy így kellett megtudnod.
- Miért nem mondtad el? Jacobból még kinézném, de tőled nem erre számítottam.
- Nincs mentség arra, amit tettünk. Csak azt remélem meg tudsz nekem bocsájtani.
Ismét csak hallgatott. Nem nézett rám. Ha ordított volna még az is jobb lett volna, mint ez a bizonytalan, csalódott hallgatás.
- Nem tudom. - mondta végül. - Időre van szükségem.
Azzal fogta magát és már ott sem volt. Könnyen megállíthattam volna, de sehol sem éreztem a lábam. Abban sem voltam biztos, hogy még tudok egyáltalán mozogni. Olyan volt, mintha ezer kamion gázolt volna át rajtam, de reménykedve gondoltam, hogy a másnap ennél már csak jobb lehet.

1. fejezet - The End

Bella Szemszöge

Vége… furcsa egy szó. Az embernek ilyenkor rögtön az villan az agyába: Boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Az igazság, azonban az, hogy igen csak hosszú idő ez boldogságban, ha azt nézzük, hogy az ember vámpír és, ha szerencséje van, akár 4000 évig is elélhet. Esetemben én azt remélem, hogy több időt szánt nekem a sors, mivel enyém, a föld talán leggyönyörűbb vámpírja, és amíg Edward velem van, kinek kell a mennyország!?

3 év telt el azóta, hogy a Vulturi klán kis híján lemészárolta mindazokat, akik fontosak számomra. Ez idő alatt éltük békés, de cseppet sem unalmas életünket.

Renesme 3 éves kora ellenére tinédzsernek tűnt és minden évvel egyre szebb lett. Ő és Jacob egyszerűen elválasztat hatatlanok voltak. Ez egyrészt borzasztó nagy örömmel töltött el-, hiszen emlékeztem még rá, milyen boldogtalan és magányos volt Jacob nem is olyan rég- másrészt viszont aggasztott, mert egy vérfarkas és egy fél vámpír barátságából nem sok jó sülhetett ki, de ez még nem is zavart volna igazán, csakhogy úgy látszott, kezd a barátságuk teljesen más irányba terelődni.

Rosalie és Emett újra összeházasodtak. A környéken az én esküvőmre úgy emlékeztek, mint csodás, kicsit eltúlzott esemény. Na, ha látták volna ezt… Hát nem épp a visszafogottság szóval jellemezném. Bár Alice-szel, az én szeretett nővéremmel soha nem lehetett bírni, ha szervezésről volt szó és Rosalie mindenben szabad kezet adott neki. Azt azért el kell ismernem: nagyon kitett magáért.

Alice-ről lassan mindent tudtam, mert habár Rosalie-vel hál’ istennek sikerült összebarátkoznom- így nem ellenségként, hanem testvérként gondolt rám- azért bármi gondom volt, általában Alice-hez fordultam.

Jasper, úgy tűnt egyre jobban ura az ösztöneinek. Erre abból következtettem, hogy egyetlen ártatlan emberre sem támadt az elmúlt igen sok évben és állítása szerint: nem is érzett rá óriási késztetést. Viszont azt nem tudhattuk, hogy ez azért van- e, mert iskola terén tartottunk egy kis pihenőt, így viszonylag kevés emberrel találkoztunk vagy tényleg kezdte jobban kezelni ezt a dolgot.

Carlise folytatta hivatását. Ennek köszönhetően kevés beteg ember szaladgált Forks utcáin.

Esme ellátta egy családanya teendőit, emellett jó időtöltésnek találta, hogy mindennel elhalmozza Renesmet és úgy látszott, mindenki igyekszik követni a példáját, amit én egyáltalán nem néztem jó szemmel. Épp ezért, rászoktak, hogy mindezt a hátam mögött tegyék.

Edward mérhetetlenül boldog volt, ugyan is a sok gyakorlásnak köszönhetően bármikor hallhatta a gondolataimat, persze csak ha én is akartam. Az évek nagy részében utazgattunk. Megismertünk számtalan tájat és kultúrát. Egyetlen helyet kivéve. Még mindig beleborzongok, ha csak eszembe jut Olaszország és úgy láttam, hogy Edward sincs ezzel másképp.

Az otthonunk még mindig Forksban volt. Egészen megszerettem ezt a kisvárost, habár ezt ideköltözésem előtt egyszerűen elképzelhetetlennek tartottam. Ennek a fordulatnak egyetlen nyomós oka volt: Edward és az élet, ami hozzá tartozott, de Renesme lassan felnőtt,- legalább is külsőleg- és iskolába kellett járnia. Mi pedig, tekintve, hogy egy évvel sem látszottunk idősebbnek, úgy gondoltuk épp eleget vártunk. Ideje szednünk a sátorfánkat.

Mostanában rengeteget aggódtam. Egyrészt szorított az idő, a suli miatt, mert Szeptemberig be kellett íratni a lányunkat és még az új lakhelyünk nevét sem tudtuk. Másrészt Renesme legjobb barátja, csak úgy, mint nekem, Jacob volt és nem tudtam, hogy milyen hatással lesz rá a költözésünk. Harmadrészt, 6-unknak is egyetemre kellett mennie és habár nagyon kedvemre való volt és talán nekem ment rövid idő alatt a legjobban a vámpírlét (végül is fejben 3 évig készültem rá), vámpírrá válásom óta nem voltam nagyobb csapat ember közelében és rettegtem attól, hogy valami baj lesz. Ha pedig mindez nem elég, ott volt még Jasper problémája.

Éppen ezeken a dolgokon rágódtam, amikor meghallottam, hogy valaki a nevemen szólongat.

- Bella, Bella!- próbált Jasper magamhoz téríteni, miközben megkísérelte lefejteni az asztallapot markoló kezemet, mielőtt az letört volna.

- Bocsi, elgondolkodtam- mondtam, mikor már nem csak testileg tartózkodtam a szobában.

- Azt vettem észre! Bella, lazíts már! Olyan feszült vagy, hogy még én is ideges leszek tőled.

- Sajnálom - mondtam bűnbánóan.

- Mi a baj?- kérdezte és már éreztem is, hogy elönt a nyugalom. Hihetetlen milyen jól jött ilyenkor a képessége.

- Á.. csak a költözés, meg Renesme – vallottam be, szándékosan kihagyva másik két gondomat.

- Minden rendben lesz, ne aggódj!- próbált megnyugtatni

Hm… Könnyű azt mondani. Mint ha csak egy gombnyomásra kikapcsolhatnám, de azért értékeltem, hogy megpróbálta.

Pont kérdezni akartam, hogy merre van Alice, amikor megjelent. Vidám arcáról rögtön lehervadt a mosoly, amint meglátott minket.

- Mi történt?- kérdezte ijedten.

Épp nyitottam volna a számat, de Jasper megelőzött.

- Bella aggódik Renesme miatt.

- Gondolhattam volna… Egyszerűen imád aggodalmaskodni. - forgatta a szemeit.

- Csak nyugodtan, mint ha itt se lennék!- gondoltam, de Alice leolvashatott valamit az arcomról, mert újra elmosolyodott.

- Bella, hányszor mondjam még, hogy nem fog történni semmi?

Mostanában Alice a kedvemért sokkal többször nézett a jövőbe és nem mintha nem bíztam volna benne,

de ugyanakkor tudtam, hogy a látomásai nem mindig megbízhatóak.

- Tudom, tudom, de mit csináljak? Akkor is aggódom. - motyogtam elszontyolodva, miközben a térdemet fixíroztam, de azért láttam, ahogy Alice jelzett Jaspernek: Ideje lelépni!

- Azt hiszem most már nélkülem is boldogulsz. Megyek, megkeresem Emettet. Lógok még neki egy Szkander meccsel- mondta, miközben megindult az ajtó felé, de azért igyekezett a közelemben maradni nehogy visszatérjek depressziós idegállapotomba.

Egyébként mióta egyszer sikerült lealáznom Emett-et, mániájává vált, hogy bebizonyítsa: nincs nála erősebb

lény a világon.

Alice leült mellém a díványra és az arcomat fürkészte.

- Nem csak Renesme-ről van szó, ugye?- kérdezte végül.

- Miért, mi más lenne még? –adtam az ártatlant.

- Ne hazudj nekem Bella! – mondta szigorúan. – Soha nem voltál jó benne és engem nem versz át. Ismerlek.

- Hát jó. – adtam meg magam. Végül is igaza volt, tényleg nem ment ez nekem. – Tudod, ott van egyszer a költözés. Soha nem gondoltam volna, hogy ezt mondom, de szeretek itt lakni, minden ide köt. Életem legjobb döntése volt, hogy úgy döntöttem ide költözöm. Aztán ott van az egyetem. –ahogy belekezdtem csak úgy ömlött belőlem a szó. Minden problémám, amin már vagy két hete rágódtam végre a felszínre került. – Tudom, hogy eddig úgy tűnt hatalmas az önuralmam, de nem voltam emberek között az átváltozásom óta, legalább is ilyen sok között nem. Mi lesz, ha megtámadok valakit? Vagy… - itt lejjebb halkítottam a hangom – ha Jasper támad meg valakit?

Alice nagyot nyelt. Ő is tartott ettől és nagyon féltette Jaspert. Éppen ezért nem akartam erről beszélni.

- Jasper sokat fejlődött azóta, hogy…

Nem fejezte be, de tudtam mit akart mondani. Azóta, hogy legutóbb rád támadt. Soha nem hoztuk szóba

azt az estét, a szülinapomat, melynek következtében… Erre még gondolni sem akartam.

- Az egyetemre pedig hatan megyünk. Azt hiszem ennyien csak megbirkózunk veled. - mondta mosolyogva, de én nem derültem jobb kedvre.

- Nem hagyjuk, hogy bárkiben kárt tegyél. A szavamat adom. Ami pedig a másik két gondot illet, szintén van megoldás.

Na, erre most már én is oldódni kezdtem.

- És mégis mi volna az?- érdeklődtem kíváncsian

- Gondolom a fő problémát Charlie és Jacob okozza. Charlie annyiszor jön, ahányszor csak akar. Tudom, hogy általában te mentél el hozzájuk, de nem kell ennek így lennie. Végtére te is ember voltál az első 2 évben és veled is dűlőre jutottunk. Nem lesz vele sem semmi baj.

- Jacobnak pedig semmibe nem tart pár várost átszaladni, és ha messzebbre költöznénk, maximum összedobunk neki egy kocsira valót. – ezt már én sem állhattam meg nevetés nélkül. – Ami pedig magát a költözést illeti, rajta vagyok. Pár hét és hidd el, minden meg lesz.

Renesme miatt pedig nem hinném, hogy aggódnod kellene. Remek lány és három éves kora ellenére hatalmas önuralma van. Bízz benne egy kicsit!

- Igen tudom, és köszi, azt hiszem, most már jobban vagyok – mondtam és tudtam, hogy ez már nem csak Jasper hatása.

- Ahol tudok, segítek. –vigyorgott újabban pszichológussá előlépett nővérem.

- Az hiszem, megkeresem Edwardot. - indultam el, de eszembe jutott még valami. – Ja és Alice…

- Ne aggódj, Edwardnak egy szót sem szólok.

- Köszi… még egyszer – néztem rá hálásan és aztán már ott sem voltam.

A kunyhónk felé vettem az irányt. Nagyon szerettem ezt a kis házat, habár az időnk nagy részét nem itt

töltöttük. Ahogy beléptem az ajtón teljesen ledöbbentem. A ruhák széna-széjjel, nagyjából semmi nem volt a helyén.

- Te jó ég! Mióta nem takarítottunk itt? Ideje összepakolnom egy kicsit. Úgy látszik az ember sok szokásáról megfeledkezik, ha már vámpír lesz. - morfondíroztam

Neki is láttam a munkának. Elvégre mégis csak férjes asszony vagyok, akkor is, ha ebbe még 3 év elteltével

sem merek belegondolni.

- Vajon hozzá fogok szokni egyáltalán valaha?- tűnődtem.

Ekkor lépteket hallottam odakintről. Nagyon jól ismertem ezt a járást, amire ha nem lett volna ilyen jó

hallásom, valószínűleg, sőt egész biztos fel sem figyeltem volna. Mielőtt azonban megfordulhattam volna, egy kéz szorosan bilincsbe zárt.