Bella Szemszöge
Vége… furcsa egy szó. Az embernek ilyenkor rögtön az villan az agyába: Boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Az igazság, azonban az, hogy igen csak hosszú idő ez boldogságban, ha azt nézzük, hogy az ember vámpír és, ha szerencséje van, akár 4000 évig is elélhet. Esetemben én azt remélem, hogy több időt szánt nekem a sors, mivel enyém, a föld talán leggyönyörűbb vámpírja, és amíg Edward velem van, kinek kell a mennyország!?
3 év telt el azóta, hogy a Vulturi klán kis híján lemészárolta mindazokat, akik fontosak számomra. Ez idő alatt éltük békés, de cseppet sem unalmas életünket.
Renesme 3 éves kora ellenére tinédzsernek tűnt és minden évvel egyre szebb lett. Ő és Jacob egyszerűen elválasztat hatatlanok voltak. Ez egyrészt borzasztó nagy örömmel töltött el-, hiszen emlékeztem még rá, milyen boldogtalan és magányos volt Jacob nem is olyan rég- másrészt viszont aggasztott, mert egy vérfarkas és egy fél vámpír barátságából nem sok jó sülhetett ki, de ez még nem is zavart volna igazán, csakhogy úgy látszott, kezd a barátságuk teljesen más irányba terelődni.
Rosalie és Emett újra összeházasodtak. A környéken az én esküvőmre úgy emlékeztek, mint csodás, kicsit eltúlzott esemény. Na, ha látták volna ezt… Hát nem épp a visszafogottság szóval jellemezném. Bár Alice-szel, az én szeretett nővéremmel soha nem lehetett bírni, ha szervezésről volt szó és Rosalie mindenben szabad kezet adott neki. Azt azért el kell ismernem: nagyon kitett magáért.
Alice-ről lassan mindent tudtam, mert habár Rosalie-vel hál’ istennek sikerült összebarátkoznom- így nem ellenségként, hanem testvérként gondolt rám- azért bármi gondom volt, általában Alice-hez fordultam.
Jasper, úgy tűnt egyre jobban ura az ösztöneinek. Erre abból következtettem, hogy egyetlen ártatlan emberre sem támadt az elmúlt igen sok évben és állítása szerint: nem is érzett rá óriási késztetést. Viszont azt nem tudhattuk, hogy ez azért van- e, mert iskola terén tartottunk egy kis pihenőt, így viszonylag kevés emberrel találkoztunk vagy tényleg kezdte jobban kezelni ezt a dolgot.
Carlise folytatta hivatását. Ennek köszönhetően kevés beteg ember szaladgált Forks utcáin.
Esme ellátta egy családanya teendőit, emellett jó időtöltésnek találta, hogy mindennel elhalmozza Renesmet és úgy látszott, mindenki igyekszik követni a példáját, amit én egyáltalán nem néztem jó szemmel. Épp ezért, rászoktak, hogy mindezt a hátam mögött tegyék.
Edward mérhetetlenül boldog volt, ugyan is a sok gyakorlásnak köszönhetően bármikor hallhatta a gondolataimat, persze csak ha én is akartam. Az évek nagy részében utazgattunk. Megismertünk számtalan tájat és kultúrát. Egyetlen helyet kivéve. Még mindig beleborzongok, ha csak eszembe jut Olaszország és úgy láttam, hogy Edward sincs ezzel másképp.
Az otthonunk még mindig Forksban volt. Egészen megszerettem ezt a kisvárost, habár ezt ideköltözésem előtt egyszerűen elképzelhetetlennek tartottam. Ennek a fordulatnak egyetlen nyomós oka volt: Edward és az élet, ami hozzá tartozott, de Renesme lassan felnőtt,- legalább is külsőleg- és iskolába kellett járnia. Mi pedig, tekintve, hogy egy évvel sem látszottunk idősebbnek, úgy gondoltuk épp eleget vártunk. Ideje szednünk a sátorfánkat.
Mostanában rengeteget aggódtam. Egyrészt szorított az idő, a suli miatt, mert Szeptemberig be kellett íratni a lányunkat és még az új lakhelyünk nevét sem tudtuk. Másrészt Renesme legjobb barátja, csak úgy, mint nekem, Jacob volt és nem tudtam, hogy milyen hatással lesz rá a költözésünk. Harmadrészt, 6-unknak is egyetemre kellett mennie és habár nagyon kedvemre való volt és talán nekem ment rövid idő alatt a legjobban a vámpírlét (végül is fejben 3 évig készültem rá), vámpírrá válásom óta nem voltam nagyobb csapat ember közelében és rettegtem attól, hogy valami baj lesz. Ha pedig mindez nem elég, ott volt még Jasper problémája.
Éppen ezeken a dolgokon rágódtam, amikor meghallottam, hogy valaki a nevemen szólongat.
- Bella, Bella!- próbált Jasper magamhoz téríteni, miközben megkísérelte lefejteni az asztallapot markoló kezemet, mielőtt az letört volna.
- Bocsi, elgondolkodtam- mondtam, mikor már nem csak testileg tartózkodtam a szobában.
- Azt vettem észre! Bella, lazíts már! Olyan feszült vagy, hogy még én is ideges leszek tőled.
- Sajnálom - mondtam bűnbánóan.
- Mi a baj?- kérdezte és már éreztem is, hogy elönt a nyugalom. Hihetetlen milyen jól jött ilyenkor a képessége.
- Á.. csak a költözés, meg Renesme – vallottam be, szándékosan kihagyva másik két gondomat.
- Minden rendben lesz, ne aggódj!- próbált megnyugtatni
Hm… Könnyű azt mondani. Mint ha csak egy gombnyomásra kikapcsolhatnám, de azért értékeltem, hogy megpróbálta.
Pont kérdezni akartam, hogy merre van Alice, amikor megjelent. Vidám arcáról rögtön lehervadt a mosoly, amint meglátott minket.
- Mi történt?- kérdezte ijedten.
Épp nyitottam volna a számat, de Jasper megelőzött.
- Bella aggódik Renesme miatt.
- Gondolhattam volna… Egyszerűen imád aggodalmaskodni. - forgatta a szemeit.
- Csak nyugodtan, mint ha itt se lennék!- gondoltam, de Alice leolvashatott valamit az arcomról, mert újra elmosolyodott.
- Bella, hányszor mondjam még, hogy nem fog történni semmi?
Mostanában Alice a kedvemért sokkal többször nézett a jövőbe és nem mintha nem bíztam volna benne,
de ugyanakkor tudtam, hogy a látomásai nem mindig megbízhatóak.
- Tudom, tudom, de mit csináljak? Akkor is aggódom. - motyogtam elszontyolodva, miközben a térdemet fixíroztam, de azért láttam, ahogy Alice jelzett Jaspernek: Ideje lelépni!
- Azt hiszem most már nélkülem is boldogulsz. Megyek, megkeresem Emettet. Lógok még neki egy Szkander meccsel- mondta, miközben megindult az ajtó felé, de azért igyekezett a közelemben maradni nehogy visszatérjek depressziós idegállapotomba.
Egyébként mióta egyszer sikerült lealáznom Emett-et, mániájává vált, hogy bebizonyítsa: nincs nála erősebb
lény a világon.
Alice leült mellém a díványra és az arcomat fürkészte.
- Nem csak Renesme-ről van szó, ugye?- kérdezte végül.
- Miért, mi más lenne még? –adtam az ártatlant.
- Ne hazudj nekem Bella! – mondta szigorúan. – Soha nem voltál jó benne és engem nem versz át. Ismerlek.
- Hát jó. – adtam meg magam. Végül is igaza volt, tényleg nem ment ez nekem. – Tudod, ott van egyszer a költözés. Soha nem gondoltam volna, hogy ezt mondom, de szeretek itt lakni, minden ide köt. Életem legjobb döntése volt, hogy úgy döntöttem ide költözöm. Aztán ott van az egyetem. –ahogy belekezdtem csak úgy ömlött belőlem a szó. Minden problémám, amin már vagy két hete rágódtam végre a felszínre került. – Tudom, hogy eddig úgy tűnt hatalmas az önuralmam, de nem voltam emberek között az átváltozásom óta, legalább is ilyen sok között nem. Mi lesz, ha megtámadok valakit? Vagy… - itt lejjebb halkítottam a hangom – ha Jasper támad meg valakit?
Alice nagyot nyelt. Ő is tartott ettől és nagyon féltette Jaspert. Éppen ezért nem akartam erről beszélni.
- Jasper sokat fejlődött azóta, hogy…
Nem fejezte be, de tudtam mit akart mondani. Azóta, hogy legutóbb rád támadt. Soha nem hoztuk szóba
azt az estét, a szülinapomat, melynek következtében… Erre még gondolni sem akartam.
- Az egyetemre pedig hatan megyünk. Azt hiszem ennyien csak megbirkózunk veled. - mondta mosolyogva, de én nem derültem jobb kedvre.
- Nem hagyjuk, hogy bárkiben kárt tegyél. A szavamat adom. Ami pedig a másik két gondot illet, szintén van megoldás.
Na, erre most már én is oldódni kezdtem.
- És mégis mi volna az?- érdeklődtem kíváncsian
- Gondolom a fő problémát Charlie és Jacob okozza. Charlie annyiszor jön, ahányszor csak akar. Tudom, hogy általában te mentél el hozzájuk, de nem kell ennek így lennie. Végtére te is ember voltál az első 2 évben és veled is dűlőre jutottunk. Nem lesz vele sem semmi baj.
- Jacobnak pedig semmibe nem tart pár várost átszaladni, és ha messzebbre költöznénk, maximum összedobunk neki egy kocsira valót. – ezt már én sem állhattam meg nevetés nélkül. – Ami pedig magát a költözést illeti, rajta vagyok. Pár hét és hidd el, minden meg lesz.
Renesme miatt pedig nem hinném, hogy aggódnod kellene. Remek lány és három éves kora ellenére hatalmas önuralma van. Bízz benne egy kicsit!
- Igen tudom, és köszi, azt hiszem, most már jobban vagyok – mondtam és tudtam, hogy ez már nem csak Jasper hatása.
- Ahol tudok, segítek. –vigyorgott újabban pszichológussá előlépett nővérem.
- Az hiszem, megkeresem Edwardot. - indultam el, de eszembe jutott még valami. – Ja és Alice…
- Ne aggódj, Edwardnak egy szót sem szólok.
- Köszi… még egyszer – néztem rá hálásan és aztán már ott sem voltam.
A kunyhónk felé vettem az irányt. Nagyon szerettem ezt a kis házat, habár az időnk nagy részét nem itt
töltöttük. Ahogy beléptem az ajtón teljesen ledöbbentem. A ruhák széna-széjjel, nagyjából semmi nem volt a helyén.
- Te jó ég! Mióta nem takarítottunk itt? Ideje összepakolnom egy kicsit. Úgy látszik az ember sok szokásáról megfeledkezik, ha már vámpír lesz. - morfondíroztam
Neki is láttam a munkának. Elvégre mégis csak férjes asszony vagyok, akkor is, ha ebbe még 3 év elteltével
sem merek belegondolni.
- Vajon hozzá fogok szokni egyáltalán valaha?- tűnődtem.
Ekkor lépteket hallottam odakintről. Nagyon jól ismertem ezt a járást, amire ha nem lett volna ilyen jó
hallásom, valószínűleg, sőt egész biztos fel sem figyeltem volna. Mielőtt azonban megfordulhattam volna, egy kéz szorosan bilincsbe zárt.
