10. Fejezet - Baj

Bella szemszöge
Nessie elutazását követő héten igencsak megdolgoztattam Jaspert. Az agyam egyre csak azon kattogott, hogy mi járhat a lányom fejében. Vajon Jakehez való látogatása javít, vagy éppen ront a helyzeten? Tudtam, hogy csak magamat és teljesen feleslegesen idegesítem, de miután elkezdtem már nem volt megállj. Próbáltam magam nyugtatni, mert Edward talán még nálam is sokkal feszültebb volt. Nem kellett sokat agyalnom rajta, hogy rájöjjek, mi aggasztja.
Jake és Edward legutóbbi „találkozása” túlságosan is forróra sikerült és tudtam, rosszul van a gondolattól, hogy a lánya éppen valami hasonló helyzetben érzi túl jól magát.
A napok fáradt nyugdíjas módjára vánszorogtak, nem tudtam magammal mit kezdeni. Aztán majdnem egy héttel Renesmee távozása után, épp a tv-t néztem, amikor megszólalt a telefon.
- Halló? – kaptam fel az első csörgésre
- Jó napot kívánok! Elen Smith vagyok és Carlise Cullent keresem. – szólt bele a telefonba Renesmee igazgatónője.
- Jelenleg nem tartózkodik itthon, de a lánya vagyok. Átadhatok esetleg valamilyen üzenetet? – próbáltam hivatalos hangnemet megütni.
Carlise, Esmevel és Emettel ment vadászni és csak másnap hajnalra voltak várhatóak.
- Igen. Sajnos szomorú hírt kell közölnöm. Ashley Rivera ma reggel elhunyt. Tudom, hogy mennyire jóban voltak Renesmevel….
Az utolsó mondatok már összefolytak olyan volt, mint távoli légy zümmögése. Csak ültem ott tátott szájjal és moccanni sem tudtam a sokktól. De hát ez, hogy lehet? Hiszen már jól volt. És Renesmevel mi lesz? Teljesen össze fog törni…
- Halló!? Itt van még? – kérdezte valószínűleg már sokadszorra az igazgatónő… Vajon mióta szólongathatott már?
- Öhmm… Igen. Átadom. Viszlát. Köszönöm, hogy szólt – mondtam monotonon és letettem a telefont.
- Edward! – kiáltottam
- Mi a baj? – jelent meg a hátam mögött hirtelen
Túlzottan nagy volt még bennem a döbbenet, hogy el tudjam mondani, így visszagondoltam a beszélgetésre.
- Nem az nem lehet! – mondta elképedve – De hát az orvosok azt mondták, hogy ki is engedik lassan.
- Tudom. Hogy mondjuk el ezt Renesmee-nek?
- Fogalmam sincs, de itt valami nem stimmel. Talán át kellene kutatnunk a kórházat, hátha van ott valami árulkodó jel.
- Mire gondolsz?
- Ashley ha nem is volt biztos a dolgában, az esetről tudomást szerezhettek azok is, akiknek érdekében állhatott, hogy félreállítsák az útból.
- A volturi?
Bólintott.
- De hát akkor Alice látta volna, és nem hinném, hogy Jane még egyszer venné a bátorságot, hogy a saját „szakállára” dolgozzon.
- Talán nem, de azért én elmegyek és szétnézek.
- Veled megyek.
Úgy száguldottunk végig a kórház felé vezető úton, mint fék nélküli Ferrari a Forma-1-en. A városi forgalom mondjuk lényegesen lassított a sebességünkön, de így is percek alatt ott voltunk. Az épülettől pár méterre-sétára váltottunk, majd az ajtótól nem messze megálltunk.
- Elfelejtettem mondani.. Gondolom észrevetted már, hogy Carlise-on kívül egyikőnk sem jár a kórházba.
- Igen, de miért?
- Mindjárt megtudod. – mondta és csakugyan. az ajtó kitárult és én majdnem hátra estem a kórházi levegővel kizúduló a fertőtlenítő és vér tömény, émelyítő szagától. Éreztem, ahogy a torkomat végigmarja a szomjúság, ugyanakkor a gyomrom görcsben állt az undortól. Hálás voltam a sok tisztítószerért, mert valószínűleg Edward sem lett volna képes megállítani tébolyult öldöklésem.
- Jól vagy? – kérdezte aggódó arccal
- Még nem tudom – Válaszoltam őszintén- Ez mindig ilyen?
- Igen, általában.
- Hölgyem, jól érzi magát? – csoszogott mellém egy nővér – Nagyon elsápadt.
Ha nem lettem volna annyira rosszul biztosan elnevettem volna magam.
- Nincs szüksége semmire, köszönjük. – hárította el Edward – Ne vegyél levegőt – súgta oda, mikor a nővér már arrébb állt. Engedelmeskedtem.
- Gyere, menjünk –gyengéden megfogta a kezem és az információs pult felé húzott.
A pult mögött álló tömzsi nőre inkább ráfért volna a segítség, mint rám. Gülü szemével olyan unottan nézett, hogy ha nem láttam volna, hogy lélegzik azt mondtam volna, már meghalt.
- Jó napol! – köszönt Edward mézes mázasan.
- Miben segíthetek? – kérdezte a nő, mintha mély álomban lenne
- Egy barátunkat keressük. A neve Ashley Rivera.
- Egy pillanat- mondta és tömzsi ujjaival bepötyögte a gépbe Ashley nevét. – Sajnálom, hogy nekem kell közölnöm, de a barátjuk tegnap este elhunyt.
- Nem, az nem lehet! – játszotta Edward a kétségbe esettet – hiszen már jobban volt. Ez hogy történhetett?
- Sajnálom, de nem tudok a dologról többet.
- Köszönjük. –lépett el tőle dermedten és a lift felé indult.
- Ez meg mire volt jó? – kérdeztem értetlenül – Tudtad, hogy már nem él.
- De azt nem, hogy melyik szobában volt és a körülményeket sem.
- És most mennyivel lettünk okosabbak?
Nem válaszolt, mert a lift ajtaja csilingelve kitárult a 6. emelet sötét folyosóján és Edward nagy léptekkel megindult. Vagy 30 szoba előtt rohantunk el, amíg ráleltünk egy üresre. Az ágyneműk frissen voltak mosva és nem régen takarítottak az látszott. Tehát bármilyen bizonyíték is volt itt, azt már eltüntették.
- Oké, itt vagyunk. Mit keresünk pontosan?
- Már semmit. – mondta komoran – Lélegezz!
Nem voltam benne biztos, hogy ez jó ötlet, de megtettem. Teli szívtam a tüdőmet levegővel.
- Érzed? – kérdezte türelmetlenül
Behunytam a szemem és próbáltam nem a torkomat maró vegyszerek szagára koncentrálni. Aztán hirtelen megértettem mire gondol. Volt egy illat, amit már alig lehetett érezni, de nem emlékeztetett semmilyen kórházban tapasztalt illathoz.
- Vámpír? – kérdeztem elképedve
Borúsan bólintott. Nagyot nyeltem.
- Ismerjük?
- Nem, de ez nem jelent semmit. Valakinek útban volt és hirtelen csak a Volturi jut eszembe.
- Nem azt Alice látta volna.
- Felhívom Carlise-t. Haza kell jönniük. Te szólj Renesmee-nek! Lejárt a vakáció.

-0-

Miután hazaértünk a dolgok kezdtek a normálisból a természetellenesbe váltani.
Az egész Alice viselkedésével kezdődött. Valahogy olyan szokatlanul próbált mindenhol egy időben ott lenni. Meg, ahogy Jasperrel viselkedett.
Alice és Jasper soha nem voltak azok a nyíltan összeborulós alkatok. Egy ölelés volt a megszokott tőlük, persze így is tudtuk, hogy hihetetlenül szeretik egymást, de ez nem a külvilágnak szólt. Ellentétben az aznappal. egyszerűen le sem lehetett egymásról vakarni őket. Olyan érzésem volt, mintha ez lenne az utolsó napjuk együtt, de meggyőztem magam, hogy: Ez képtelenség! Alice mindig eleven, most miért ne lehetne az? Minden oké
És úgy tűnt tényleg minden rendben van, de volt belül egy pici hang, ami azt suttogta: Itt valami bűzlik! és bárhogy próbáltam elnyomni sehogy sem sikerült. Aztán délután a furcsaság a tetőfokára hágott.
Épp Renesmee-vel beszéltem telefonon az nap már másodszor, amikor megjelent a nővérem. Azért hívott, mert Jakenek még maradni kellett egy napot, így nem tudtak, csak másnap jönni.
- Rendben. Akkor várunk és legyetek óvatosak - köszöntem el
- Ki állhat a dolog mögött? – kérdezte Alice, mikor mellém ért és letettem a telefont. – Mármint Ashley halála mögött.
- Hát azt hinné az ember, hogy te többet tudsz erről, mint én.
Alice szúrós pillantást vetett felém.
- Mit gondolsz, nem lehet, hogy…? – próbálkoztam
- Az kizárt. – rázta a fejét – Ha Volturi lett volna, azt már észrevettem volna.
- Nem ez lenne az első eset, hogy titokban szervezkednek. – mutattam rá
- Mindenkit átnéztem, senki sem tud az ügyről, különben azt látnám. – elgondolkodott – Mikor jönnek?
- Holnap reggel.
- Elmondod neki? – kérdezte csendesen és tudtam, hogy már nem a Volturiról beszél.
- Ashleyt?
Bólintott.
- Sajnos muszáj lesz. Előbb vagy utóbb úgy is megtudná valakitől, akkor inkább én legyek az.
- Hát igen … Szörnyű elveszíteni egy barátot. Nem is tudom mihez kezdtünk volna, ha akkor este, a szülinapodon rosszul végződnek a dolgok. – mondta szomorkásan
Ámulva néztem rá. Nem hittem a fülemnek. Vajon tényleg itt a lehetőség? Ha rákérdezek, elmondaná, ami aznap este történt? Abban sem voltam biztos, tényleg tudni akarom-e. Csakhogy nem valószínű, hogy lesz még egy ilyen alkalom.
- Sosem beszéltek róla. – böktem ki végre
- Sosem kérdezted. – rántotta meg a vállát - Meg nem is szeretek erről beszélni.
- Én sem, de szeretném tudni.
- Pontosan mit?
- Hiányoztam nektek legalább csak negyed annyira, mint ti nekem? Hogy engedhetted meg Edwardnak, hogy ezt megtegye? És végül, ha akkor nem tűnök el a szemed elől a tengerben, láttalak volna még valaha?
- Ezt gyorsan összeszedted.
- Volt időm rajta gondolkodni.
Lehajtotta a fejét.
- Nehéz kérdések – sóhajtott – Azt hiszem, nem véletlenül nem beszélünk erről soha.
Akkor vegyük egyenként! Persze, hogy hiányoztál te buta.- mosolygott – még a kérdés is abszurd. Rettenetesen nehéz döntés volt, de meg kellett hoznunk. Tudtuk mivel jár, ha veled vagyunk. Kétszer majdnem meghaltál pusztán csak azért, mert ismertél minket, a harmadikat nem biztos, hogy túlélted volna.
- Nem is éltem. – nevettem
- Na, igen. – mosolygott fanyarul – Mikor ezzel szembesültünk Edward nem látott más kiutat. Ugyanakkor tudtam mennyire ragaszkodsz hozzánk – ami természetesen kölcsönös volt – de ez sem volt elég ahhoz, hogy megvédjünk, mert a fő problémát saját magunk jelentettük… Szóval ez eddig kettő – számolta az ujján. – És, hogy találkoztunk volna- e még valaha? … Azt hiszem, nehéz lenne erre már válaszolni Senki sem volt már teljesen önmaga miután elhagytuk a várost. Legfőképp Edward nem. Valószínűleg nem bírta volna már sokáig és talált volna megoldást, hogy visszakapjon, de lehetséges, hogy addigra meg már te engedted volna el.
- Az kizárt. – vágtam rá.
- Tényleg? – kérdezte gúnyosan – és ha addigra már Jake barátnője lettél volna? Tudom mennyit szenvedtél, mikor választanod kellett. Meg tudtad volna tenni ezt vele?
Hmm... Jókat kérdezett. Vannak kérdések, amire már soha nem kapunk választ.
- Nem tudom, de összességében azt hiszem, hálásak lehetünk, hogy így alakult.
- Én is így gondolom. - vigyorgott
- Miért mondod el most ezt el nekem?
- Azt hiszem most jött el az ideje… - elgondolkodott - Esedékes lenne mostanában egy vadászat…
- Renesmee-vel akartam menni, ha hazajön, de mivel csak holnap érnek ide, mehetünk most is ha gondolod. Már amúgy is szomjas vagyok. Nem biztos, hogy jó vége lenne, ha várnék még egy napot.
- Na, ez a beszéd! Verseny? – villantotta meg gyönyörű mosolyát
- Csak bírd tartani az iramot! - incselegtem
- Szeretnéd hinni, hogy gyorsabb vagy nálam – vigyorgott és már szaladt is.
Már elég jól ismertük a környéket, így nem kellett arra figyelnem merre megyek, hagytam, hogy az ösztöneim irányítsanak. Egyszerűen hihetetlen hány dologtól féltem emberi létem alatt, beleértve a futást is. Pedig a futásnál csodálatosabb dolog nincs is. Na, jó egyet azért tudtam volna mondani…
Annyira megfeledkeztem magamról, hogy először észre se vettem, hogy Alice nincs mellettem. Megfordultam és ott állt tőlem alig 100 méterre kővé dermedve.
- Nem. – suttogta elborzadva.
Ott termettem mellette.
- Mi a baj? – kérdeztem idegesen, de Alice meg se mukkant.
Szemei a távolba meredtek. Nem tudtam mit láthat, de zaklatott arca láttán kezdett egyre inkább inamba szállni a bátorság.
- Könyörgöm, Alice, válaszolj már! – ráztam. Nekem soha sem ment olyan jól a kikérdezés, mint Jaspernek.
Na, ekkor magához tért végre.
- Bella, nincs sok időnk. Most nem tudom megmagyarázni, miért, de meg kell ígérned valamit!
- Bármit. – ígértem, de amint kimondtam meg is bántam
- Meg kell ígérned, bármit mondok, teljesíted.
- Oké, rendben, de mondd, már el mi van! – követeltem már-már hisztérikusan
- Felfogtad egyáltalán mit beszélsz? – kérdezte dühösen – ha azt kérem, fuss, elfutsz. Ha azt kérem, fuss és engem hagyj magamra, megteszed.
- Ne mondj ilyeneket, Alice! Halálra rémítesz.
- Bella, ígérd meg!
- Nem!! – kiabáltam, mert láttam, hogy komolyan beszél és iszonyúan megijesztett. – Ezt azonnal felejtsd el! Nem hagylak itt.
- Nincs más választásod. –mondta megtörten
Ekkor reccsenést hallottam a hátam mögül. A hang irányába kaptam a fejem és megláttam a ránk meredő hat vörösen izzó szempárt.

9. fejezet - Csapda

A napok lassan teltek La Push partjain járőrözve. Jake nagy nehezen belement, hogy én is segíthessek nekik. Azzal a két feltétellel, hogy amint megjelenik, a vámpír elhúzom a csíkot és, hogy végig mellette maradok az őrködésnél.
Nem értettem miért kell ez a nagy felhajtás. Oké, elismerem jó fej, hogy meg akar védeni, de ez azért mégiscsak túlzás. Hiszen az erő még mindig a mi oldalunkon volt.
Viszont voltak jó oldalai is a dolognak. Végül is kettesben voltunk a parton és egymás táraságán – na meg persze a vámpíron – kívül nem kellett másra koncentrálnunk. Mivel Jake másodpercek alatt át tudott változni és nekem elég éles érzékeim voltak, így emberi alakban sétált mellettem La Push sziklái között járható ösvényen. Most nem térhetett ki a válasz elől, időnk pedig volt, mint a tenger, hát gondoltam most vagy soha.
- Kérdezhetek valamit? – fordultam hozzá
- Persze
- Oké, de válaszolj őszintén.
- Hú, ez nem hangzik valami jól – mondta mosolyogva
- Szóval? – vártam, mert már megint kezdte a terelést
- Rendben. Becsszó. – esküre emelte a kezét – csak az igazat.
- Arra vagyok kíváncsi miért nem mondtátok el nekem, miért nem beszélt soha senki a dologról közted és anyu között?
- Komolyan ezen rágódsz még mindig? - kérdezte hitetlenkedve
- Csak tudni szeretném, miért kerülöd annyira a témát.
Hallgatott. Már felértünk az erdőhöz. Nem hallatszott a hullámok hangja, sem a szél süvítése. Nem volt más csak a nagy csend. Azt hittem már nem is fog válaszolni, amikor végre megszólalt.
- Ez nem tartozik a legjobb sztorik közé és egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy nem fogsz megint kiakadni.
- Jó, kiakadtam, de hogy is ne tettem volna mikor teljesen lesokkolt a tény, hogy a barátom volt nője nem más, mint az én drágalátos anyám? Még csodálkozol?
- Nem és épp ezért nem beszél róla senki.. meg azért is mert már semmi jelentősége nincs. Túlléptünk rajta és már belátjuk, hogy ez volt életünk legjobb döntése. Miért beszélnénk a múltról, mikor a jelen sokkal szebb? – nézett rám a leg elbűvölőbb mosolyával
Hm... Ügyes próbálkozás, de ez most nem jön be.
- Én tudni szeretném- makacskodtam
- Jól van. – adta meg magát- Mi érdekel pontosan?
- Ti ugye barátok voltatok emberként. Hogy lett ebből szerelem? Mikor tudta meg, hogy ő is szeret? És miért épp aput választotta?
- Igen, azok voltunk. Ez egy nagyon hosszú történet.
- De időnk ugye bár van bőven…
- Összefoglalom a nagy lényeget.
És végre halhattam élete minden egyes mozzanatáról, amiben én még nem szerepeltem. Mesélt nekem arról, hogy miért hagyta el apu anyut, hogy mennyire szenvedett azután. Az érzéseiről, amiket anyu nem viszonzott. Apu olaszországi megmentéséről. A vörös hajú vámpírnő, Viktória bosszújáról, hogy miként játszotta ki őket. És végül a nagy szakításról, majd az én születésemről.
Még beszélt a kezdett beesteledni. Észre sem vettük, hogy elszaladt az idő.
- Mintha nem is az én szüleim története lenne.
- Igazából teljesen nem is az. Már úgy értem, hogy az édesanyád akkor még ember volt és nem tartoztak össze ennyire. Onnan, hogy Bella vámpír lett megkezdődött az „Örökkön örökké” . Ők a ritka kivételei a „Még a halál el nem választ!” jelentésének.
- Ezért mondtam, hogy semmi okod a féltékenységre. Te félig ember vagy, így nincs gond, de egy vámpír és egy vérfarkas… - elharapta a mondatot. A közeli fákat kémlelte.
- Mi az? – kérdeztem dermedten
- Érzed? – suttogta
Beleszagoltam a levegőbe. Éreztem Jaket, a tengert, az eső áztatta fa illatát és még valamit. Volt egy illat, ami nem illett bele a környezetbe. Egy finom, édes illat.
- Vámpír! – kiáltottam
- Menj! – szólt Jake a part felé lökve és hirtelen kirobbant a nagy barna farkas bundája, majd futásnak eredt.
Fél másodpercem volt eldönteni, hogy engedelmeskedjek, vagy sem. Tudtam, hogy megvan az esélye, hogy a lény erősebb Jakenél, de talán én beszélhetnék volna vele és az egész harc nélkül is végződhetne.
Utána futottam. A fák sebesen száguldottak el mellettem. A szél élesen fütyült a fülembe, nem hallottam a léptek zaját sem. Ha nem lett volna olyan jó szaglásom, már rég eltévedtem volna. Nem tartott sokáig, még megpillantottam az előttem süvítő farkast, de a vámpír még mindig sehol sem volt. Üldöztük erdőkön, hegyeken, pusztákon át és már kezdtük azt hinni, hogy rossz nyomon járunk, amikor hirtelen megláttuk. Tőlünk kábé 200 méterre épp egy folyót ugrott át. A férfi magas volt, kecses, mint minden magunk fajta. Sötétbarna, tüskeként meredező haját még a szél sem kócolta össze. Nem viselt cipőt, de jobban nem tudtam megnézni. Az arcát egyetlen egyszer sem fordította felénk, mintha nem is érdekelné igazán, hogy üldözzük. Mintha mindez nem lenne más csak egy játék és a végeztével barátként elválnánk. Egyszer sem próbált meg kitérni, mindig csak annyi távolságot tartott, hogy el ne kaphassuk. Végig igyekezett a part közelében maradni. Hirtelen több emlék jutott az eszembe. A vörös vámpír története villant be, ahogy az orruknál fogva vezette a vérfarkasokat. Aztán amit egyik reggel Jake mesélt az ágyban a vámpírról, aki nem messze tőlünk átlépte a határvonalat és Charlie beszámolója a La Pushtól pár mérföldre történ gyilkosságról. Mi van, ha nem is a menekülés a célja? Hiszen egyáltalán nem úgy viselkedik. Olyan mintha…
Élesen elfordultam és egy nagy lökéssel a közeli fának taszítottam Jaket, aki egy nagy puffanás kíséretében a földre hullott. Szemében az értetlenség és a harag villámai tükröződtek. Dühösen morgott és megpróbált elindulni. Minden erőmmel azon voltam, hogy visszatartsam, de erősebb volt nálam.
- Ne, várj! Ez egy csapda! –kiáltottam rá
Megtorpant, amitől én nagy lendülettel a hátamra estem. Nehéz volt kiolvasni farkas tekintetéből bármit is, de alighanem őrültnek nézhetett.
- Menjünk innen, kérlek! Tudom, mit beszélek ez nem egy hajsza, hanem egy csapda.
Nem vett rólam tudomást. Felállt és megpróbált újra elindulni, de útját álltam.
- Kérlek, bízz bennem!- könyörögtem
Láttam, hogy érvek nélkül itt semmire sem megyek, hát meg kellett őt győznöm a lehető leggyorsabban.
- Figyelj rám! Emlékszel még arra, amit az érkezésem utáni reggel meséltél?- bólintott – Azt mondtad, a vámpír nem messze tőlünk a partnál próbált meg átjutni a védelmen. Aztán Charlie azt állította, hogy a legutóbbi gyilkosság La Pushtól nem messze történt. És most, végig a part mellett szaladtunk bármikor elmenekülhetett volna, hiszen csak rám kell nézni, hogy lássa, nem birok el vele egyedül. Azt akarta, hogy kövessük. Egyetlen vámpír sem olyan bolond, hogy ne lássa, túlerőben vagytok. Már rég nem lenne itt, ha nem akarna valamit. Mondjuk minket, vagy valamelyikünket.
Még jó, hogy nem volt szükségem levegőre, mert már biztos, hogy elkékültem volna, de hatásos volt.
Jake elgondolkodott, majd futásnak indult, de az ellenkező irányba. Követtem. Beértünk La Push kis viskói közé. Jakobék háza felé vettük az irányt. A farkas az ajtóhoz szaladt és megállt. Én is odaértem, majd szélesre tártam. Bent aztán visszaalakulhatott és megindult a ruhásszekrény felé.
- Ha igazad is van – kezdte, ügyelve, hogy elég erősen megnyomja a HA szócskát – akkor sem értem. Miért kellene neki bármelyikünk is?
- Fogalmam sincs – ismertem be, de aztán eszembe jutott valami – Seth!
- Mi van vele? – fordult felém
- Emlékezz csak vissza! Seth eltűnése előtt Paul érezte az egyik ösvényen ugyan ezt a szagot. Mi van ha Seth nem csak elkóborolt? Mi van h ő és a társai vitték el?
- Ha Seth átalakul ott lettünk volna percek alatt.
- Talán nem volt rá ideje. Nem tudom miért, de úgy tűnik, a vérfarkasokra utazik.
- Sam és a többiek ide tartanak. Hallották az elméleted. Érdekelni fogja őket ez is. Honnan veszed, hogy többen lehetnek? Őt is megéreztük, akkor a többieket is kellett volna.
- Nem, ha elég távol maradnak tőletek. Egyedül nem bírt volna el Sethtel.
- Az sem biztos, hogy köze van hozzá.
Ekkor a táskámban megcsörrent a telefon.
- Anyu az. – olvastam hangosan – szia, anya
- Szia, mi újság?
- Nem fogod elhinni mi történt ma – azzal elmeséltem a mai napunkat, ügyelve, nehogy kihagyjam valamelyik fontos részletet.
- Nem rossz gondolat, de attól tartok nem Jaket akarják, sőt, nem is a vérfarkasokat… Hanem téged. – mondta döbbenten, mintha a szavak nem is az ő száját hagyták volna el. – Pont ezért hívtalak. Történt valami és haza kell jönnöd. Ne ijedj meg, de hozz magaddal valakit. Kérdd meg Jaket. Ha igazam van, a vámpír utánad jön.