5.fejezet - A költözés

A költözés nem is volt akkora szám, mint gondoltam. Be kellett látnom, hogy Alicenek mindvégig igaza volt. A helyen kívül semmi sem változott. Mindenki velem volt, aki csak számított, aki pedig nem, az egy repülőútnyira. Ettől függetlenül, valószínűleg hónapokig honvágyam lesz. Hiszen annyi boldog emlék köt ahhoz a kisvároshoz.
Jacob szavát adta, hogy amint megkezdődik a szünet első dolga lesz, hogy felüljön egy gépre és irány Alaszka. Biztosra vettem, hogy ha megtehette volna, egy pillanatra sem hagyta volna magára Renesmet, de Billynek segítségre volt szüksége és Jake mindig is nagyon felelősségteljesen gondoskodott az apjáról. Ezen kívül ott voltak a barátai, a falka, ők voltak a második családja, nem léphetett le csak úgy, és mi soha nem kértük volna erre. Az ígérete azonban meggyőzte Renesmet és egy percig sem ellenkezett a távozásunk ellen. Jacob érkezéséig viszont még rengeteg idő volt és a távkapcsolat nem egyszerű. Legalább is így hallottam. Nekem szerencsére meg van az a hihetetlen nagy mázlim, hogy akár a világ végére is mehetnék Edward akkor is utánam, jönne.
Charlie a körülményekhez képest elég jól fogadta a hírt.
Pontosan emlékszem, hogy a konyha kövét fixíroztam. Nem mertem a szemébe nézni. Féltem, ha meglátom benne a bánat legkisebb jelét is, rá tud venni a maradásra és semmi kétség, bármit megtettem volna azért, hogy boldog legyen, de tudtam, hogy helyes, amit teszek, még ha szomorúságot is okozok neki.
Edward is velem akart jönni, ha a helyzet nagyon csöpögőssé válna, támogasson, de megnyugtattam, hogy effajta érzelemkitörésekre nem kell apámtól számítani. Mégis olyan feszülten álltam ott, hogy azt hittem szétrobbanok, de próbáltam leplezni amennyire tőlem telt.
- Bells, mi a baj?- kérdezte elkerekedett szemmel. Tehát nem csináltam túl sikeresen.
- Semmi, csak beszélnünk kell.
- Valami gond van? Nessie jól van?
- Nem, nincs semmi gond és igen, Renesme jól van. Jaket le sem lehet vakarni róla.- legyintettem.
Charlie arcán elégedett vigyor terült szét.
- Jó ízlése van ennek a kölyöknek, hiába.
Apám soha nem titkolta, hogy nála inkább Jakob lett volna a befutó. Régebben mesterkedett is az összehozásunkon, de természetesen már elfogadta a döntésemet és egészen megkedvelte Edward-t, azért szerette volna, ha végre van egy lány Jake mellett is és az, hogy ez a lány az unokája, rettentő nagy örömmel töltötte el.
-Na, igen, de amiről beszélni akartam...- Már annyiszor lejátszottam magamban ezt a beszélgetést, de a szavak, most, hogy itt állt előttem, nem jöttek a nyelvemre.- Apu, el kell mennünk innen. Renesme inkább már a testvérünknek látszik, sem mint a lányunknak és mi sem tűnünk éppen idősebbek. Nem halogathatjuk tovább.- mondtam szomorúan.
-Számítottam rá, hogy előbb utóbb ez is bekövetkezik és megértem.- Ez aztán a meglepetés! Kicsit szégyelltem is magam, amiért mást feltételeztem.
Apám, miután Jake közölte vele, hogy vérfarkas, kijelentette, hogy a saját érdekében jobb, ha minél kevesebbet tud ezekről a dolgokról, de nem kellett nagy lángésznek lennie, hogy megállapítsa: nem öregszünk.- Megértem, még akkor is... Na szóval, ha hiányozni fogsz és Nessie is. - bökte ki. Láttam rajta, hogy zavarban van, akár csak én. Charlie nem igazán volt a szavak embere.
- De bármikor eljöhetsz meglátogatni. Csak egy szavadba kerül és már itt is van a repülőjegy.
- Nem hagyom, hogy rám költsd a pénzed.- mondta ellentmondást nem tűrő hangon.
- Miattam, van szükség egyáltalán erre az egész utazgatásra, úgyhogy legalább ennyit engedj meg. Már így is rosszul érzem magam miatta. Nem tudnék a tükörbe nézni, ha a nyugdíjas éveidre spórolt pénzed rám vesztegetnéd. Kérlek!- reménykedtem benne, hogy ezzel meggyőzöm.
-Rendben kölyök, ha ettől jobban érzed magad..
-Határozottan. - mosolyodtam el.- és nekem is nagyon fogsz hiányozni.
Jó érzés volt visszagondolni rá, ugyan akkor szomorú is. Charlie a lelkemre kötötte, hogy heti kétszer legalább felhívom. Ennek a kérésnek nem volt nehéz eleget tenni. Én is legalább annyira szerettem volna hallani a hangját, hogy jól van-e, mint ő.
Az egész költözésnek volt azonban egy elég nyugtalanító pontja. Seth, akinek még mindig nem sikerült a nyomára bukkanni. Kezdtünk mindnyájan komolyan aggódni miatta. Segítettünk is a keresésben, de többre mi sem mentünk, mint a falka.

Az út Alaszkába tele volt izgalommal. Miután mindent összepakoltunk - ami nem meglepő módon iszonyat gyorsan ment- Alice végre belement, hogy elárulja: az úti célunk Alaszkán belül Juneau. Annyit már tudtam, hogy ez az állam fővárosa és, hogy az időjárása is nekünk kedvez, de minthogy még nem jártam ott, körülbelül ennyit. Végül, mint általában Alice nagyon jó munkát végzett. Még a szám is tátva maradt a látványtól. A város gyönyörű volt. Egy szigeten helyezkedett el, (de a határai messzebbre nyúltak) mesés hegyekkel körülvéve. Pontosabban a helység a hegy lábánál terült el. A mi otthonunk azonban magasabban a fák között feküdt. A legnagyobb meglepetés azonban csak a ház megpillantása után ért. Ugyan is az teljesen úgy nézett ki, mint a Forks-i.

- Alice, te egy zseni vagy!- mondtam álmélkodva.

- Kösz, tudom, - vigyorgott- de az ötlet Esme-é volt.

- De még is, hogy..?- ráztam a fejem még mindig teljesen ledöbbenve.

- Az titok.

Na igen, akinek van elég pénze, -már pedig Cullenéknek rengeteg volt- szinte bármit megtehet. Például építtet még egy két-hárommillió dollárt érő lakást. Így már érthető miért húzta annyi ideig a távozásunkat.

Miután kipakoltuk azt a kevéske cuccot, amit magunkkal hoztunk, - mert Alice ragaszkodott hozzá, hogy a bútorokat itt vegyük meg – elindultunk, hogy megnézzük Renesme iskoláját, és egyben véglegesítsük a beíratást.

Borzasztó furcsa volt vámpír szemmel nézni a sulit. A sok diák szájtátva bámult minket, épphogy csak a nyáluk nem folyt. Meg tudtam őket érteni. Nagyon jól tudtam milyen elképesztő látványt, nyújtanak a magunkfajták. Az évek alatt ennek köszönhetően az önbizalmam jelentősen megnőtt, de azért nem lettem beképzelt. Természetesen nem mondhattuk el, hogy Renesme, Edward és az én lányom, így Carlise és Esme is velünk tartott. Mi játszottuk az érett, egyetemista testvéreket és valóban, emberi szemmel nézve alig pár évvel látszottunk idősebbnek nála. Miközben a folyosón lépkedtünk, ámuló tekintetek kereszttüzében, le sem vettem a szemem Renesmeről. Úgy tűnt tetszik neki ez a rengeteg ember, bár láthatóan zavarban volt. Nem szokott hozzá ilyen nézőközönséghez.

A biztonság kedvéjért nem vett levegőt, csak néha, hogy kipróbálja magát. Aztán mikor meggyőződött róla, hogy bírja, egyenletesen lélegzett. Sok dologban emberi volt, például, hogy vert a szíve, tudott sírni,- végtére is félig embernek született-, de a levegővétel neki sem volt kötelező. Az igazgatónak nagyon tetszett Renesme. Meg voltam róla győződve, ha Alice nem beszélt volna vele, akkor is szó nélkül felvette volna.

Rosalie és Emett ragaszkodtak hozzá, hogy még a bútorozás előtt elmenjenek vadászni és nem is jöttek haza a hét végéig. Így amikor egyik nap hazaértem az iskolából, - mert aznap az én feladatom volt, hogy elvigyem Renesmet – az izgatott Rosalie toppant elém.

- Na, hogy megy neki? – kérdezte.

Rosalie életében majdnem olyan fontos volt a lányom, mint az enyémben. Egyszer elmesélte, hogy a legnagyobb vágya egy gyerek lett volna, de úgy alakult, hogy mielőtt ez megtörténhetett volna, vámpírrá változtatta Carlise. Ezért utálta ezt az életet annyira, de úgy érezte Renesme valamelyest pótolni, tudja meg nem született babáját.

- Remekül. Renesme teljesen levette a lábáról az igazgatót. Persze kit nem? Hiszen olyan elbűvölő.

- Természetesen cseppet sem vagy elfogult....- nevetett

- Természetesen nem.- vigyorogtam – mindenki, akinek van szeme, látja, hogy egy tündér.

- Így igaz. – helyeselt- És vannak már barátai?

- Van egy lány, akivel folyton együtt lóg. A többiek megtartják a két lépés távolságot, de neki nagyon hálás vagyok, amiért vele van, így legalább nem érzi egyedül magát Renesme. Azért bevallom kicsit, aggódom is miatta. Nem hagytuk őt még így egyedül. Mi lesz, ha nem bírja megállni… - szörnyülködve ráztam a fejem – Még belegondolni is szörnyű.

Rosalie mellém lépett és a vállamra tette a kezét.

- Nem lesz semmi gond. Alice rajta tartja a szemét.

- Igen, tudom, de ettől még aggódom.

- Tudom, én is, de felesleges. Tényleg, a többiek? – kérdezte szemével kutatva.

- Elmentek Alice-l vásárolni. Tudod milyen Alice… Nem akartam, hogy az egész áruházat elhozza. Mikor egyszer beindul, egy csapat vámpír is kevés, hogy leállítsa. – nevettem, mert eszembe jutott Edward. Őt, és a vásárláshoz való kedvét ismerve, mostanra már alighanem idegroham közeli állapotban lehetett.

Ahogy ezt kimondtam bevágódott a bejárati ajtó és Edward lépett be rajta egy dívánnyal egyensúlyozva.

- Emlegetett szamár… - gondoltam magamban mosolyogva.

Odamentem és segítettem neki a helyére tenni. Aztán kinéztem az ablakon és megláttam a ház előtt parkoló rettenetes kamiont. Az ajtón betáncoló Alicere pillantottam borzalmas kifejezést erőltetve arcomra. Alice felemelte a kezét, tenyérrel felém fordítva.

- Tudom, mit gondolsz, Bella, de erre mind szükségünk van. – jelentette ki.

- Hát persze, el sem tudnám képzelni az életemet tíz fotel nélkül. – grimaszolt Edward.

- Arról volt szó, hogy megfékezed. – néztem rá haragos szemmel.

- Alicet?.. – vonta fel szemöldökét.

- Hát persze, mint ha az lehetséges lenne. – helyeseltem.

- Az a baj veletek, hogy nem tudjátok, mi kell nektek. – jegyezte meg Alice.

- De igen, egy kicsit kevesebb giccs nem jönne rosszul.- mondtam.

Erre olyan durcás képet vágott, hogy elnevettem magam. Ekkor váratlanul megtántorodott. Először azt hittem, hogy csak szórakozik, de a szemébe nézve láttam, hogy a helyzet véresen komoly. Olyan volt, mint ha rosszul lett volna. Edward gyorsan utána nyúlt, még mielőtt a padlón landolt volna.

- Mi történt? – kérdeztem, de ennyi erővel a falnak is beszélhettem volna.

Edwardra néztem, de elszörnyedt arckifejezését látva görcsbe rándult a gyomrom. Próbáltam megfejteni mit láthatnak. Aztán Edward keze eltűnt a húga válláról. Szélvészként száguldott el, de Alice csak állt ott tovább, akár egy rettegő szobor.

- Alice, mondd, már mi van! – ráztam őt hisztérikusan.

Alighanem ez bevált, mert a szemembe nézett.

- Történt valakivel, valami?

Hallgatott. Tudtam, hogy eltaláltam. Nagyot nyeltem.

- Kivel? – kérdeztem, de nem akartam hallani a választ.

- Renesmevel. – suttogta.