Aztán egy délután, épp Edward-ot és Alice-t figyeltem, ahogy sakkoztak,-(Egyszerűen el nem tudtam képzelni, miért játsszák, épp ezt mikor tudják, hogy mindkettejük győzelme esélytelen.)- amikor megcsörrent a telefon. Mindhárman felkaptuk a fejünket. Nyomban Alice-re pillantottam, de ő bizonytalan tekintettel nézett rám, majd megrántotta a vállát fel nem tett kérdésemre. Ez csak egy dolgot jelenthetett…
- Jake! – kaptam fel a telefont.
Alice ugyan is nem látja előre a vérfarkasokkal kapcsolatos dolgokat és tudtam, hogy csak egy ember telefonálhat közülük.
- Öhhm… szia, Bella. - motyogta meglepetten.
- Már annyiszor hívtalak. Üzenetet is hagytam. – hordtam le.
- Tudom, megkaptam őket. Bocsi, hogy nem hívtalak csak gondolkodnom kellett.
- Értem. Ha Renesme-t keresed, fogalmam sincs, hogy merre van. Kábé két hete nem beszéltünk.
- Igen, sejtettem, hogy ez lesz. – mondta elszontyolodva- De igazából veled akartam beszélni.
Vártam hát, de nem szólalt meg.
- Mondd akkor!
- Sajnálom, Bella. Hülye voltam…
- Nem csak a te hibád. – szakítottam félbe. – Már rég el kellett volna mondanom neki, de azért megmondhatod Embry-nek, hogy ha szeretné megtartani a bundáját, jobb, ha nem jön a közelembe!
- Embry-nek? Várj! Te miről beszélsz? Neki mi köze mindehhez?- kérdezte megütközve.
- Te, miről beszélsz? Nem ő volt aki…- mindketten elhallgattunk- Valami itt nem stimmel.
- Akkor ezt talán ne telefonon dumáljuk meg. Találkozzunk a tisztáson 10 perc múlva!
- Oké. Ott leszek.
Lassan letettem a telefont. Ritkán volt ennyire értelmetlen beszélgetésem. Ezer meg ezer gondolat cikázott a fejemben. Vajon miért nem tudja Jake miről beszélek? És ha Embry nem is volt benne? Miért hazudott volna Renesme?
- Minden rendben?- kérdezte óvatosan Edward.
- A legkevésbé sem, de el kell mennem.
- Akarod, hogy veled tartsak? - ajánlkozott.
- Nem, azt hiszem jobb, ha egyedül megyek.
- Rendben. Siess vissza!
- Igyekszem. – ígértem és futottam is.
Kint zuhogott. Futás közben alig láttam az ezernyi tüskeként záporozó esőcsepptől.
Már messziről feltűntek a tisztás körvonalai. Utoljára majdnem 4 éve jártam itt.
Akkor, még emberként egy megbeszélés miatt jöttem ide. A vérfarkasok és a vámpírok első, közös harca előtt, amely az én életem megmentéséért és az újszülött vámpírok öldöklésének megállításáért folyt.
Az újszülötteket egy nomád vámpír, Viktória hozta létre bosszúból, amiért Edward megölte a társát, ezért ő engem akart. Szemet szemért vagy inkább társat társért alapon, de ahogy azt mondani szokták: A jó végül mindig győzedelmeskedik.
Nem telt el sok idő, amikor a távolban megláttam egy közeledő farkas alakját. Az erdő felé vette az irányt és eltűnt a fák között, majd pár perc múlva a félmeztelen Jacob bukkant elő. Csak egy nadrág volt rajta. Fekete hajából patakzott a víz.
- Szia, Bells. – köszönt mosolyogva.
- Szia, Jake. - komoly képet akartam vágni, de nem bírtam ki, hogy ne mosolyogjak vissza.- Szóval, hagyjuk a mellébeszélést. Mi történt valójában?
- Nem tudom Nessie mennyit mondott el neked vagy egyáltalán mit mondott.
Elmeséltem az emléket, amit Renesme mutatott. Jacob nem szól közbe, de láttam rajta, hogy nem hisz a fülének.
- Hű… Ezt nevezem. Még, hogy nem tud hazudni ez a lány! ...
- Hazudott?- kérdeztem meglepetten.
- De még milyet!
- Akkor hát mi az igazság?
- Hát… Hol is kezdjem?
- Talán próbálkozhatnál az elejével.
- Jól van. Az a helyzet, hogy az utóbbi időben sokat gondolkodtam és rájöttem, hogy részemről ez a dolog Nessie és köztem több mint barátság. Tudom, hogy mire gondolsz: egy vámpír és egy vérfarkas… de szeretem őt és biztosan tudom, hogy ő is engem.
Meg akartuk mondani, de nem tudtuk hogyan. –kerülte a pillantásom, de végül szemembe nézett. - Nem tűnsz meglepettnek. – csodálkozott.
- Nem volt nehéz kitalálni. - rántottam meg a vállam mosolyogva. – Láttam, hogy néztek egymásra. Ennyi elég volt.
- Hát igen. Na, visszatérve a történethez. Egy ideje járunk már és úgy gondoltuk megpecsételjük a kapcsolatunkat.
Szóval, elmentünk hozzánk. - idegesen tördelte az ujjait. Iszonyat kényelmetlenül érezhette magát. – Apám Charlie-val ment pecázni, így üres volt a ház. Senki sem zavart és… megtettük.
Nem szóltam
- Tudod…- mondta elvörösödve.
- Nem. – adtam a hülyét. Azt akartam, hogy hangosan is kimondja.
- Lefeküdtünk. – nyögte ki és rozsdaszínű bőre céklára változott. – Illetve csak majdnem. Már éppen belekezdtünk… és hát teljesen ráhangolódtam… elvesztettem a fejem és véletlenül…
- Igen? – kérdeztem türelmetlenül.
- A te nevedet mondtam ki. – suttogta elborzadva, arcát két tenyere közé temetve.
- Hogy mit csináltál?- kapkodtam levegő után.
- Fogalmam sincs miért. Egyáltalán nem te jártál akkor az eszemben.
- Te jó ég! Jake, még is mit gondoltál? Ennél jobban nem is bánthattad volna meg. Mit reagált rá?
- Szerinted? ... Először megdöbbent, aztán kérdezősködni kezdett. Nekem pedig semmilyen használható magyarázat nem jutott eszembe…
- Ezért elmondtad azt a titkot, amit 3 évig sikeresen megőriztünk, és amit soha nem kellett volna megtudnia? – dühöngtem.
- Nem teljesen. Elmondtam pár részletet, de nem volt nehéz kitalálnia a többit. Erre kiborult és elszaladt. Én is futottam utána egy darabig, de nyomát vesztettem.
Sajnálom. Nem tudom mi ütött belém. A barátom vagy, ennyi, de Nessie-nek tuti nem ez jött le az egészből.
Egy valamit viszont nem értek. Hogy tudott hazudni az emlékeivel?
- Sejtelmem sincs. Még csak hasonlót sem csinált soha. Meg kell kérdeznem Carlise-t erről.
Mindketten elgondolkodva meredtünk magunk elé.
- Mihez kezdjünk most?- kérdezte.
- Beszélned kellene vele. Magyarázd el mit érzel. Talán ebben a pár napban ő is lenyugodott annyira, hogy ne dobjon ki rögtön.
- Hát remélem. Rajtam nem fog múlni. Mindent megteszek, hogy minden a régi legyen.
- Ezt akartam hallani. – mosolyogtam. – Sok szerencsét!
-0-
Hazaérve Edward-ot és Alice-t úgy találtam, ahogy ott hagytam. Még csak 3 bábút mozdítottak el, de mindkettő nagyon koncentrált.- Mikor jöttök már rá, hogy rossz partnert választottatok?- kérdeztem
- Egyszer úgy is el fogom verni. – mosolygott Alice elszántan.
Miközben rám figyelt, Edward lépett.
- Sakk matt! – mondta önelégült vigyorral.
Alice meglepetten pislogott a táblára.
- Ez csalás!- mérgelődött.
- Bocs, hugi. A sakk már csak ilyen, – mondta és jelentőségteljesen a duzzogó Alice-re nézett.- de ha már úgy is végeztünk, beszélnünk kell Bella. - és szemével az ajtó felé intett.
Nem értettem mire jó ez a színjáték. Biztos voltam benne, hogy bármit is akar, Alice már úgy is tud róla, de ha mégsem nem kell magát nagyon törnie, hogy rájöjjön. Mert, ha volt olyan Cullenék számára, ami lehetetlen: az a titoktartás. Bár azt hiszem érthető ez egy olyan családban, ahol az ember testvére hallja minden gondolatát, ami az adott percben átsuhan az agyán és a másik tud minden tervéről, még mielőtt ő maga ráébredne, de színjáték ide vagy oda, követtem őt. Kézen fogott és a házunk felé húzott. Az ajtón beérve szembe fordult velem.
- Na, mit mondott Jacob? – kérdezte feszülten.
- Ezért jöttünk ide?- hitetlenkedtem. – Ezt Alice előtt is megkérdezhetted volna.
- Nem tudtam, hogy el fogod-e mondani a teljes verziót.
- Nincs titkom előtte.
- Rendben. Akkor hát mi volt?
Reménykedtem benne, hogy nem fog kérdezősködni, de éreztem, hogy ezt úgy sem kerülhetem el. Úgy döntöttem, jobb, ha kihagyom az összemelegedős részt.
- Nagyjából a békülésről volt szó. Jake nem tudja, hogy engesztelje ki Renesmet és ebben kért tanácsot.
- És jutottatok valamire?
- Nem igazán. Megpróbál beszélni vele. Remélem, sikerrel jár, mert ez nem mehet így tovább.
- Egyetértek.
- Másra terelve a szót, Alice hogy halad a költözéssel? – tudakoltam.
- Tőle kéne megkérdezned. Nem igazán beszéltünk erről, de ha jól hallottam Európa is felmerült.
- Európa?- kérdeztem elszörnyedve. Ennél távolabbi nem volt?
- Tudom, hogy messze van…
- Az nem kifejezés.
- De bízz Alice-ben! Tudja, mit csinál.
- Szeretném hinni, de áttelepíteni minket egy másik földrészre… Hát nem tudom.
- Ez nem így működik, ha csak egy ember van, aki nem egyezik bele, akkor ugrik az egész.
- Tudod, hogy nincs olyan, ami mindenkinek jó.
- Csak várd ki a végét! Alice megoldja. – elmerengett, majd felragyogott arcán a jól ismert csibészes mosoly.
- Mire gondolsz?
- Arra, hogy mit reagálnál, ha megkérdezném: Mi a javaslatod a múltkor félbe maradt akciónk befejezésére?
- Sejthettem volna, hogy ez jár a fejedben. – gondoltam, magamban kuncogva.
Edward közelebb húzott magához, úgy, hogy az ajkunk már csak pár centire volt egymástól.
- Renesme-vel ráérsz később is kibékülni, de kettesben nem sok időt tölthetünk itthon. - duruzsolta édesen.
Hát, hogy lehetne neki ellenállni, amikor egyszerűen megbabonáz, akár a kígyó elfogott áldozatát?
- Rendben. - egyeztem bele, meg hát győzködni sem nagyon kellett.
Megfogta a kezem és az ágyhoz vezetett. Megszabadultunk a ruháinktól. Éreztem Edward kezét a lábamon, ahogy egyre feljebb csúszott és a leheletét a hasamon. Teljesen elöntött a láz.
Jó volt, hogy már egyikünknek sem kellett azon aggódni, hogy mikor lépjük át az Edward által felállított határt, így hát bátran folytattam.
Egyszer csak Edward megállt.
- Na, ne! Mi van már megint?- kérdeztem idegesen.
Nem létezik, hogy nem lehetünk kettesben anélkül, hogy mindenféle Emettek és egyéb betolakodók meg ne zavarnának.
- Csendben! Hallgasd!- csitított.
Elhallgattam. Nem tartott sokáig mire észrevettem azt az izgatott szívdobogást, amely a házunk felé közeledett.
- Renesme. – suttogtam dermedten.
Ahogy ezt kimondtam, egyszerre pattantunk fel. A vámpír erő egyik legnagyobb előnye a gyorsaság. Sok mindent tanultam az elmúlt 3 évben, amivel ezt a képességem tökéletesíthettem. Sajnos a „hogyan öltözzünk fel és meneküljünk, mielőtt egy vámpír tör rád” című lecke nem volt a tananyagban.
- Mit csináljunk?- kérdeztem feszülten, de ahogy körbefordultam megakadt a szemem a gardróbon. - Gyorsan a szekrénybe!
- Ne légy nevetséges. – mondta gúnyosan Edward. – Nem fogok elbújni, itthon vagyunk.
- Ugye, nem akarod, hogy így lásson minket?
Pár másodperc gondolkodás után belátta, hogy igazam van.
- Hozd a ruhád!- sürgetett.
Épp elfoglaltuk rejtekhelyünk, amikor kicsapódott a bejárati ajtó. Kis rést hagytam az ajtón, hogy lássuk, mi történik. Utólag belátom ez egy kicsit elhamarkodott döntés volt.
Renesme ugyan is nem egyedül érkezett. Nyomában Jacob lépkedett bizonytalanul.
- Ezt nevezem! Nem semmi ez a srác. - gondoltam magamban elismeréssel.
Valószínűleg futottak idáig, mert nem viselt cipőt. Nem lehetett ínyére, hogy ide kellett jönnie, főleg nem hogy a hálószobánkba. Jake egyébként rendszeresen megfordult a Cullen házban már csak Renesme miatt is, (bár az utóbbi időben egyre kevesebbet láttuk) de a kunyhónkba soha nem tette be a lábát.
- Gyere nyugodtan! Nincsenek itthon. – taszigálta beljebb Renesme.
Leültek az ágyra, de egyikük sem szólalt meg. Végül Jakob törte meg a csendet.
- Haragszol még? – kérdezte óvatosan.
- Nem, csak szeretném elfelejteni az egészet… Ne is beszéljünk róla többet.
- Én tudom, mivel terelhetném el a figyelmedet…- mondta ravasz mosollyal.
Renesme habozott.
- Nessie komolyan nem tudom mi ütött belém. Nem is értem. Esküszöm, csak téged szeretlek, és soha nem ismétlődik meg az előbbi…
Nem fejezte be, mert Renesme abban a percben megadta magát és megcsókolta, majd hátrébb húzódott, hogy belenézhessen Jakob leplezetlenül meglepett arcába.
- Csak fogd be!- mosolygott, majd újra megcsókolta. Karjait a nyakába fonta és végre vérfarkasunk is magához tért.
Annyira le voltam döbbenve, hogy meg is feledkeztem az idegtől majd felrobbanó Edwardról.
- Azt hittem összevesztek. – morogta idegesen és hallottam, ahogy a fogát csikorgatja.
Edward még mindig hálás volt Jakenek és úgy érezte tartozik neki. Elvégre nem egyszer kockára tette már az életét értem. Ezért hajlandó volt belemenni abba, hogy Renesme annyiszor menjen, le La Push-ba, ahányszor csak akar, a szigorúan meghúzott határokon belül és tudtam, hogy Jake nagyon közel jár hozzá, hogy átlépje azt a bizonyos vonalat.
- Hát… úgy látom kibékültek. – lehet, hogy nem ez volt a legjobb válasz egy dühös vámpír lecsillapítására, de jobb nem jutott eszembe.
Jake keze kezdett Renesme ruhája alatt szép lassan felfelé haladni. Na, ekkor szakadt el Edwardnál a cérna.
- Jó, ebből elég! – csattant – Mindjárt meglátjuk, mit csinál a kezeivel miután mindkettőt eltörtem!
Biztos voltam benne, hogy pillanatnyilag a kéztörés a legkellemesebb büntetés azok közül, amit a fejében forgatott. Megfogtam a karját és visszarántottam mielőtt az ajtóhoz érhetett volna.
- Jesszus, csillapodj már! Mi ütött beléd? Olyan vagy, mint Charlie. – szidtam elképedve.
- Azt hiszem, kezdek egyre inkább igazat adni apádnak. - vicsorogta.
Furcsa, hogy minden lányos apa megtébolyul mikor a kicsi lánya rajta kívül más férfira is odafigyel. Azzal a különbséggel, hogy más apáknak nincs természetfeletti erejük, amivel összetörik az udvarlók csontjait nagyobb megerőltetés nélkül.
Most már csak abban reménykedtem, hogy Alice látja ezt és kitalál valamit, mielőtt elszabadulna a pokol, bár tekintve, hogy nem látja a farkasokkal kapcsolatos dolgokat kevés esélyt láttam rá.
Ez alatt legnagyobb szörnyülködésemre Renesme Jacob ingét kezdte gombolni, mint ha csak direkt keresné a bajt. Szorosan tartottam Edward kezét, mert féltem, ha elengedem, legyen, vérfarkas vagy sem nem megy haza egészben Jake.
Hál istennek ekkor kiabálást hallottam. Mindketten összerezzentek.
- Rosalie az!- mondta Renesme. – Jobb, ha megyünk.
- Gyerünk.
Sietve elhagyták a házat. Nagyot fújtam.
- Hát ez meleg volt - sóhajtottam. Majd Edwardra néztem. Arca már kisimult, de a szemében még láttam, hogy rettentő ideges.
- Jól vagy?- kérdeztem aggódva.
- Persze. Mindjárt megnyugszom. – mondta feszülten, majd becsukta a szemét.
Így álltunk ott egy darabig, amíg újra ki nem nyitotta.
- Meg vagyok.
- Örülök- mosolyogtam. - Akkor talán mehetnénk is. - javasoltam.
Elindultam kifelé, de Edward megállított.
- Szerintem valamit elfelejtettél…
- Mit? – kérdeztem meglepettem.
- Engem. – mondta felvillantva csibészes mosolyát, majd becsukta az ajtót és sötétség borult ránk.
