A karok engedtek szorításukból és lassan a derekamra simultak. Minden tagom megbizsergett ettől a mozdulattól.
- Korábban kellene ahhoz felkelned, édes – válaszoltam mosolyogva. – Ahhoz meg minimum aludnod kéne.
Megfordultam, hogy a szemébe nézzek. Rápillantottam gyönyörű arcára, ami olyan volt, mint ha az angyalok faragták volna és még a légzésem is leállt. Szerencse, hogy már nem volt szükségem levegőre, mert ennyi idő alatt már biztosan nem működne az agyam az oxigénhiánytól. Habár Edward szerint amúgy sem működött rendesen soha (mivel egyedül az én fejemben nem tudott olvasni). Emberi létem alatt rengeteget cukkolt is emiatt, de miután vámpír lett belőlem rájöttünk mi ennek az oka.
- Épp téged kerestelek. – mondtam, miközben karamell színű szemébe nézve majd’ elolvadtam.
- Tényleg? És még is miben segíthetek?
- Egyszerűen csak hiányoltalak.
- Hm… Pedig az ember azt hinné, hogy ennyi együtt töltött idő után kezdesz már kicsit rám unni. –vigyorgott önelégülten.
- Rád unni!? - háborodtam fel. –Azt hiszem ez a veszély nem fog fenyegetni az elkövetkezendő 300 évben, sőt, valószínűleg utána sem, de majd szólok, ha mégis.
- Megegyeztünk. – mosolygott.
- Ha már az egyességnél tartunk… Renesme merre van?
- Azt reméltem, te tudod.
- Hát ez remek! Azt hiszem egy kicsit szigorúbb nevelésben kell részesítenünk a kisasszonyt. Úgy emlékszem arról volt szó, hogy több időt fog a tanulással tölteni, - Mivel Renesme már látszatra 15 év körüli volt középiskolába kellett beíratnunk, de ahhoz szüksége volt az általános iskolai tanulmányokra is. Ezért Emett és Edward felváltva, napi 4 órát azzal töltöttek, hogy megpróbálták felkészíteni őt erre. Végül is náluk jobb tanárokat keresve sem találnánk. – és kevesebbet Jacobbal. Nem azért mert zavar, hogy vele van, de valamit valamiért.
- Hát, igen…. de ha már így alakult a helyzet, akár ki is élvezhetnénk…- mondta felvillantva csibészes mosolyát, amit annyira szerettem.
- Mi jár a fejedben?- kérdeztem, én is vigyorogva.
- Hát… - kezdte és megcsókolt.
Először csak lassan, aztán egyre szenvedélyesebben. Kezeimmel mohón a hajába túrtam miközben éreztem, hogy kezei a blúzom alá csúsznak. Nem vesződött a gombokkal letépte rólam, majd karjába vett és az ágyra cipelt. Éppen azon voltam, hogy a maradék ruhájától is megszabadítsam mikor kopogást hallottam.
- Ne hagyd abba – suttogtam miközben a nyakamat csókolta.
Újra kopogtattak.
- Ne figyelj rá- mondtam és még hevesebben vetettem magam a dologba.
De Edward hirtelen megállt. A gondolatai már máshol jártak. Finoman eltolt magától. Láttam, hogy valamire erősen koncentrál.
- Emett az. – mondta – Veled akar beszélni.
Mivel a romantikának már úgyis lőttek gondoltam legalább megkérdezem, mit akar pont ilyenkor minden lében kanál bátyám.
- Oké, rendben, megyek, de remélem életbevágóan fontos.
Mérgesen megindultam az ajtó felé miközben próbáltam a lehető leggyorsabban magamra rángatni széjjel dobált ruháimat.
Kinyitottam az ajtót -, na jó ez nem teljesen fedi a valóságot, mert hogy valósággal kivágtam – és valóban, az ajtó túloldalán a vigyorgó Emett állt.
- Igen, Emett?
- Zavarok?- érdeklődött ravasz mosollyal arcán.
- Mint, ha nem tudnád… – mondtam idegesen, de ettől csak még jobban elvigyorodott. – Emett, most komolyan. Nem arról volt szó, hogy békén hagyod a magánéletem? Mégis mire véljem ezt?
- Héj, nyugi, Bella! – mondta és kezét védekezően felemelte. – Egy cseppet sem érdekel a magánéleted. Csak és kizárólag Renesme miatt vagyok itt.
- Renesme miatt? – kérdeztem döbbenten – Mi van vele? Jacobnál van.
- Ami azt illeti már nem. Az előbb jött haza és bár nem látszott rajta. Jasper szerint valami nagyon felzaklatta. Nekem nem mondott semmit, nem is nagyon faggattam, de szerintem beszélned kéne vele.
- Ööhm.. oké, de merre van?
- Mielőtt eljöttem még a házban volt. Igyekezz.
- Rendben, ha megbocsájtasz… - mondtam és becsaptam az ajtót. Emett kuncogását hallottam a hátam mögött.
Visszasomfordáltam Edwardhoz. Lefeküdtem mellé az ágyra és megcsókoltam.
- Sajnálom, édes, azt hiszem, ezt el kell halasztanunk egy kicsikét – mondtam csalódottan
- Tudom, siess vissza – mosolygott
- Arra gondoltam eljöhetnél, velem talán tudnál segíteni mégis merre, tapogatózzak. Nem vagyok benne biztos, hogy el fogja mondani mi bántja.
- Csak egy percet várj, azt hiszem ennél kicsit több ruhában illene megjelennem.
Kézen ragadtam az immár felöltözött Edwardot és a ház felé indultam. Fogalmam sem volt mit fogok mondani Renesme-nek. Nem hittem, hogy ilyen hamar kell a tinédzserproblémákra rátérnünk, de valamennyit segített, hogy nemrég még én is az voltam.
Belül egy normális család vasárnapjának képe fogadott minket. Emettet és Rosaliet kivéve mindenki a nappaliban ült és a tv-t nézte. Renesme a fotelban ült és, habár éppen reklám ment elmélyülten meredt a készülékre. Nem úgy tűnt, hogy észrevették az érkezésünket, ezért megálltunk a konyhában.
- Na?- tudakoltam türelmetlenül.
- Jacobról van szó… azt hiszem. - mondta homlokát ráncolva.
- Csak hiszed?- visszhangoztam
- Nagyon zavaros, alighanem tudja, hogy itt vagyunk.
- Ezt miből gondolod?
- Éppen a matek háziján gondolkodik. Hm… Az első példát rosszul oldotta meg… - mondta inkább csak magának.
- Héj!- oldalba böktem –Kit érdekel a matek?! Ne arra figyelj!
- Másra pedig nem gondol. Néha egy-egy foszlány Jacobról, de semmi más. Nagyon ügyes. Lassan jobban csinálja, mint Alice. Talán nem kéne hagynunk, hogy ennyit lógjon vele.
- Hát ezzel most nem lettem okosabb. Akkor azt hiszem, rajtam a sor.
Ekkor Alice szeme egy pillanatra ránk villant. Edward bólintott mellettem. Nem szerettem mikor ezt csinálják. Ha az ember beszélget, akkor azt tegye hangosan. Edward viszont ismert, úgyhogy rögtön magyarázni kezdte.
- Alice szerint összevesztek valamin Jacobbal, amihez neked is közöd van. Azt akarta tudni, hogy beszélsz e vele.
- Hát ez nem hangzik valami jól. Szeretnék vele kettesben maradni, úgy nagyobb az esélye, hogy rájövök mi ez a nagy probléma.
Még jószerével ki sem mondtam, Alice felpattant és intézkedett.
- Nessie, nekünk el kell intéznünk valamit, de te maradj nyugodtan. Nemsokára visszajövünk. – és meg is indult az ajtó felé. A többiek csodálkozó tekintettel néztek rá. Valószínűleg fogalmuk sem volt róla mi történik, de szó nélkül követték.
Mikor már teljesen sikerült kiürítenem a házat, úgy véltem nem halogathatom tovább a dolgot. Beléptem a nappaliba, Renesme hátrafordult a fotelben.
- Szia, kincsem. Mi újság?- kérdeztem olyan lazán amennyire csak tudtam.
- Szia, anyu. Semmi különös.
- Mi volt Jacobéknál? – lehet, hogy nem ez volt a legjobb bevezető kérdés, de más nem nagyon jutott eszembe.
- Semmi extra. Dumáltunk. Lent volt Embry és Seth is. – mondta mosolyt erőltetve arcára.
Leültem a vele szembe lévő díványra.
- Mi a baj?
- Nincs semmi. – kételkedve néztem rá. – Tényleg.
- A színészi tehetségedet azt hiszem tőlem örökölted. Borzasztóan hazudsz.
- komolyan mondom. Egyébként is miből gondolod?
Hm… okos lány. Feltette az egyetlen kérdést, amire nem tudtam mit mondjak. Nem akartam Jasperre kenni a dolgot, de a hallgatásom sem segített.
- Jasper…- mondta és hallottam, ahogy a fogát csikorgatja. – Tudhattam volna.
- Nincs szükségem Jasperre, hogy tudjam: valami nincs rendben veled. A lányom vagy. Ismerlek.
Hallgatott.
- Na… Gyerünk! Tudod, hogy nekem elmondhatod. - unszoltam
- Nem akarok róla beszélni.
- Nem is kell. Csak hagy tudjam. Kérlek, nem tudok segíteni, ha nem hagyod.
Nem hittem volna, de sikerült, megadta magát. Lemondóan rátette a kezét a vállamra és már láttam is az alacsony, fakó piros épületet. Jacobék háza volt. Előtte állt a három fiú. Kívülállóként azt mondtam volna, hogy testvérek. Mind a hárman magasak, izmosak és piszok jóképűek voltak. Egyformán rozsdavörös bőrük pedig csak még jobban igazolta ezt a nézetet. Renesme is ott állt Jacob mellett, átölelte őt, éppen valamin nevettek, amikor Jacob megszólalt.
- Héj, Nessie. Hogy van édesanyád?
- Hát, elvan.
- Hm… a kis Bella. Azt hittem már túl vagy rajta Jake vagy még mindig dúl a Love? – kérdezte ravasz vigyorral Embry.
Láttam Renesme arcán a döbbenetet. Jacob megmerevedett akár csak én és olyan dühvel nézett a barátjára, mint aki most készül széttépni őt.
Azt a tényt, hogy Jacob és az én kapcsolatom több volt, mint barátság, az évek során… hát mondjuk úgy ’’elfelejtettük” közölni és reméltük soha nem fog erre sor kerülni.
Renesme elhúzódott Jacobtól és az arcába nézett.
- Ezt meg hogy értette? – kérdezte értetlenül.
- Semmiség. Már nagyon régen volt és semmi jelentősége nincsen. – válaszolta Jacob sápadtan. Mivel Renesme nem szólt így mesélni kezdte.
- Tudod, hogy mivel vérfarkas vagyok ezért nem öregszem. Anyukád és én még akkor ismertük meg egymást, amikor még mind a ketten normális emberek voltunk. Az elejétől fogva belé voltam esve. Aztán jött a családod és minden megváltozott. Először én. Vérfarkas lettem, mert a vámpírok a városban voltak, és mert ez a dolog velem született. Édesanyád szerelmes lett apukádba, de történtek dolgok, aminek hatására rá kellett jönnie, hogy belém is. Választania kellett és azt hiszem, mind tudjuk hogyan döntött, de ez engem már nem zavar. Bella nem több mint egy nagyon jó barát, de ennyi.
Renesme még mindig nem szólt egy szót sem. Láttam rajta, hogy nem könnyű megemésztenie a hallottakat, de meg tudtam érteni.
- Kérlek, szépen mondj valamit!- könyörgött Jacob
- Hogyan…
- Igen?
- Hogy voltál képes ezt elhallgatni előlem? A barátom vagy, a legjobb barátom. Legalább is eddig ezt hittem.
- Sajnálom, Nessie bárcsak megtettem volna. Ne haragudj rám. – esedezett és megfogta a kezét, de Renesme elrántotta.
- Ne érj hozzám. Én… nem tudok… el kell mennem. - mondta összezavarodva és hátrálni kezdett.
- Ne, maradj. Engedd, hogy jóvátegyem.
- Mennem kell- és már szaladt is.
- Nessie, várj!- hallottam a távolodó Jacob kiáltását.
Renesme elvette a kezét és ezzel a történet véget ért. Ismét a nappaliban találtam magam. A lányom szomorú arcára pillantottam.
- Annyira sajnálom, hogy így kellett megtudnod.
- Miért nem mondtad el? Jacobból még kinézném, de tőled nem erre számítottam.
- Nincs mentség arra, amit tettünk. Csak azt remélem meg tudsz nekem bocsájtani.
Ismét csak hallgatott. Nem nézett rám. Ha ordított volna még az is jobb lett volna, mint ez a bizonytalan, csalódott hallgatás.
- Nem tudom. - mondta végül. - Időre van szükségem.
Azzal fogta magát és már ott sem volt. Könnyen megállíthattam volna, de sehol sem éreztem a lábam. Abban sem voltam biztos, hogy még tudok egyáltalán mozogni. Olyan volt, mintha ezer kamion gázolt volna át rajtam, de reménykedve gondoltam, hogy a másnap ennél már csak jobb lehet.
