12. fejezet - Kérdések és válaszok

Az este történtek hatására mindenki idegesebb volt a kelleténél és az sem sokat segített, hogy Jasper képtelen volt lenyugtatni magát, így ezzel együtt minket is.
Amióta megtudta a hírt, bezárkózott a szobájába és ki sem mozdult. Ő is azon agyalhatott, hogy mihez kezdjünk, de nem haladhatott vele valami jól, mert időnként hallottam, ahogy dühében összetör valamit.
Renesmee teljesen szétesett. Nem mondtam el neki Ashley halálát. Úgy gondoltam, a tudat, hogy ő indította el ezt az egész lavinát épp elég megrázkódtatás neki. Nem mintha hibáztattam volna Alice elrablásáért. Természetesen nem ő tehetett róla, de tudtam, hogy így érzi és bármennyire is bizonygattuk az ellenkezőjét, semmit nem értünk el vele.
Hajnalodott. A nap sugarai akár a tűz szántották a végtelen égboltot, vérvörösre festve azt. Mintha égett volna a táj. Akár csak én. A bűntudat lángjai állandóan és megállás nélkül mardostak. Nem volt menekvés.
A tornácon ültem gondolataimba merülve. A kezemben lévő farkast vizsgálgattam. Csak miután mindenki elkezdett oszolni, akkor vettem észre, hogy valamit fogok. Az a fából faragott farkas volt, amelyiket Jakobtól kaptam a szülinapomra egy karkötőn, de már napok óta nem találtam. Valószínűleg Alice adta a kezembe, amikor elbúcsúztunk, de akkor nem azzal voltam elfoglalva, így nem is vettem észre.
Miért adta ezt oda? Valamit mondani akart, de mit? Remek, egy újabb rejtvény. Az egész teljesen értelmetlen.
Még ezen méláztam, Edward leült mellém és engem nézett.
- Hogy érzed magad? – kérdezte aggódva
- Ó, csodásan! – mondtam gúnyosan – Ma találkoztam azzal a 3 személlyel, akiket legszívesebben a pokolba kívánnék és ahelyett, hogy harcoltam volna velük és próbáltam volna védeni a nővéremet, elfutottam. Ott hagytam őt egyedül. Jaspernek igaza volt: Gyáva vagyok. Mégis ki lenne képes ilyet tenni?
Nem akartam minden haragom rázúdítani, de már azt sem tudtam, hol áll a fejem.
- Nem a te hibád volt. Ha nem futsz el, téged is megöltek volna.
- Ez nem mentség. Edward, ha valami történik vele...
- Nem fog! – mondta magabiztosan és átölelt.
- Ezt nem tudhatod. – ráztam a fejem – Soha nem bocsájtanék meg magamnak.
- De igen, tudom, és azt is, hogy nem akarta, hogy ott maradj. Nem akarta, hogy harcolj, csak azt, hogy menekülj el. Nem küldött volna el, ha nem lett volna biztos a dolgában. Alice-t különben sem kell félteni. Tud magára vigyázni. Talán kicsinek és gyengének tűnik, de hidd el nekem a legkevésbé sem az.
- Annyira hiányzik. – mondtam és arcomat a mellkasába fúrtam
- Tudom, nekem is. – mondta szomorúan
- Jó, hogy te itt vagy. –suttogtam - Nem tudom, mihez kezdenék nélküled.
- Tudod édes: örökkön örökké. – mondta mosolyogva.
Így ültünk ott egy darabig, magunkban töprengve, amikor felfigyeltem a nagy csöndre.
- Hogy van Jasper? –kérdeztem, mert egyetlen földhöz vágott váza hangját sem hallottam az elmúlt negyed órában.
- Nem jól. Gyűlölöm, hogy a fejébe kell látnom. A saját gondolataimat is épp elég nehéz elviselni. Ráadásul Emettnek nem hiányzik ez a plusz indulat. Mondjuk egyikünknek sem. Muszáj lesz valahogy megnyugtatnunk Jaspert, különben itt elszabadul a pokol.
Viszont meg tudom őt érteni. Tudod, ő katona volt. Egyetlen feladatának a területe védelmét tekintette. Egész addig, míg meg nem ismerte Alice-t, aztán számára nem létezett fontosabb nála. Megesküdött rá, hogy megvédi bármi áron és most úgy érzi, kudarcot vallott.
- De hát nem ő hagyta magára, hanem én. Az én felelősségem.
- Befejeznéd? – kérdezet mérgesen - Senki sem hibáztat téged.
- Kivéve Jaspert. – mutattam rá.
- Ő sem. Csak annyira dühös, mint még életében soha és nem tudja ezt kezelni. Megtanulta, hogyan csillapítsa le a körülötte lévők indulatait, de a sajátján nem tud úrrá lenni. Ezért olyan ideges rád, mert mást mindig sokkal könnyebb hibáztatni, mint saját magunkat.
- Lehet. – hagytam rá, de már máshol járt az eszem – Az egésznek semmi értelme. Minél többet agyalok rajta, annál kevésbé világos. Miért éppen Alice-t? Jane azt mondta: A parancs az volt, hogy fogjuk el a legifjabb Cullent.
Ha Renesme-ért jöttek, miért Alice-t vitték el? Figyeltek minket, tudhatták, hogy nincs itthon. Csak ki kellett volna várniuk még hazaér.
És a másik, miért tudtam elmenekülni? Ha el akartak volna kapni, esélyem sem lett volna.
- Hacsak nem akarták eleve, hogy megúszd. Talán végig ez volt a terv. Tudták, hogy Alice nélkül „vakok” vagyunk. Ahogy azt is, hogy nem fogjuk otthagyni Olaszországban. Így máris egyel, többen vannak, és ha úgy tetszik, házhoz megyünk.
- És ez itt? – emeletem fel a kezemben tartott farkast.
- Mi van vele?
- Alice ezt adta nekem mielőtt elfutottam. Nem mondott semmit, csak rám nézett és a markomba nyomta. Mit akarhatott ezzel?
Kivette a kezemből és forgatni kezdte. Aztán hirtelen megfagyott.
- Azt mondod ez nála volt már mikor elindultatok is?
- Igen, de miért?
- Hát nem érted? – kérdezte izgatottan. Kicsit el is szégyelltem magam, hogy ennyire lassú vagyok. - Tudta, hogy jönnek. Egész végig tudta. Ez egy jel. Miért ne adta volna oda már előbb is ezt? Meg volt rá a lehetősége.
- Miért nem szólt akkor előbb?
- Talán valami olyat látott, ami meggyőzte róla, hogy ez a helyes. – találgatott. – Mennyivel van több esélyünk Olaszországban, mint itt? Kevesebben vagyunk, az ő létszámuk viszont jelentősen megnőtt. Miért nem szólt? – kérdezte inkább csak magától
- Nem vagyok benne biztos, de azt hiszem Renesmee lesz a kulcs. Hiszen érte jöttek. Ha Alice látta, hogy közelednek, de igazából Renesmee kellett nekik, miért mentünk eléjük? Addig nem támadtak volna, amíg Renesmee meg nem érkezik. Azt akarta, hogy a Volturi vele és ne Nessievel távozzon. – mondtam szomorúan
- Akkor ezért kellett később jönnünk.
Renesmee akkor lépett ki az ajtón. Biztosan hallotta a beszélgetésünket. Szúrós pillantást vetettem Edwardra, amiért nem szólt.
- Ezt meg, hogy érted? – néztem rá értetlenül
Nessie odasétált elénk és leült.
- Nem sokkal az után, hogy hívtál újra csörgött a telefon. Alice volt az. Azt mondta van egy kis elintéznivalótok, mielőtt megérkezünk, szóval jobb lenne, ha inkább csak másnap jönnénk, mert addigra biztosan kész lesz. Már akkor is furcsálltam a dolgot, de lenyugtattam magam azzal, hogy őt ismerve megint valami bulin töri a fejét. Hát nem kérdeztem semmit, csak beleegyeztem. Aztán hozzá tette, hogy jobb lenne, ha a dolog kettőnk közt maradna, ameddig vissza nem érünk.
- Ezért maradt távol tőlem egész nap. – döbbent rá Edward
- Azt mondta azért, mert te nem helyeselnéd a tervet. – folytatta Renesmee maga elé meredve.
- És milyen igaza volt. – mondtam morcosan – Arra gondolsz, hogy már akkor is tudta? Tudta, hogy érte jönnek?
- Lehetséges. – válaszolta Edward – Csak azt nem vagyok képes felfogni, hogyan bírta végigcsinálni az egész napot mintha mi sem történt volna és mindezt úgy, hogy semmit sem vettünk észre?
- Ahogy Alice mondaná: tehetség. – rántottam meg a vállam
Én éreztem. Megállíthattam volna talán még idejében, ha nem beszélem be magamnak, hogy minden a legnagyobb rendben van. És most a tökéletes világképemnek Alice issza meg a levét. Remek! Mintha nem lett volna már idáig is elég lelkiismeret furdalásom…
Miközben gondolkodtam Jacob is csatlakozott hozzánk.
- Már több mint egy hét telt el azóta, hogy… - nézett Edward Nessie- re, majd gyorsan folytatta – volt idejük kitervelni és még a történtek előtt is rengeteg. Gianna azt mondta, hogy figyeltek minket, gondolom régóta. Nem értem. - rázta a fejét.
- Én azt hiszem igen. Legalább is egy részét… Az én hibám. – hajtottam le a fejem – Annyi mindent figyeltettem vele a költözés előtt. Nessie- t, az új sulit, neki ott volt Jaz, a költözés… Megmondta, ha túl sok mindenre koncentrál, kicsúszik a kezéből az irányítás. Talán már Aro megfigyelésére sem maradt már energiája. Arról nem is beszélve, hogy a döntés nem csak az ő kezében lehetett.
- Arra gondolsz, hogy? – kérdezte Edward
Bólintottam.
- Jane. Nem ez lenne az első eset.
- Akkor sem magyarázza meg, hogy miért nem látott semmit azután. Már én sem zavartam a képet és a költözést is megoldotta. – mondta Jake
Elgondolkodtam.
A kérdés inkább úgy hangzik, hogy mi miatt nem látott? Ha Jake nem volt a közelben és a dolgok pedig itt zajlottak, kellett nekik valaki, aki át tudta verni Alice-t, ugyanakkor nincs kapcsolatban velünk. De ki?
A kezemet szemléltem. A kis fából készült farkas pont a szemembe nézett. Mit akarhatott ezzel mondani? Egy farkas. És mi az, ami miatt fontos volt ezt tudnunk? Annyi megválaszolatlan kérdés.
Aztán kezdtek a darabkák szép lassan a helyükre kerülni.
Kik az egyetlen olyan élőlények, akik közelében Alice nem lát? Csak a falka tagjait ismertem így. És ki az, akivel közülük nem tudunk beszélni?
- Uramisten! – kiáltottam fel. Edward védekező állásba ugrott és szemével a támadót kereste – Jake változz át gyorsan!
- Mi? Miért? – kérdezte zavartan.
Edward még mindig nem mozdult.
- Csak csináld! – utasítottam a kelleténél talán kicsit élesebben.
Mindenki úgy nézett rám, mintha megbolondultam volna. Aztán Jacob megrántotta a vállát és pár másodperc múlva már egy farkas értetlen szemébe néztem
Mindenki feszülten figyelt, de nem történt semmi.
- Mit is csinálunk most? – érdeklődött Renesmee bizonytalanul
- Csak várj! – mondtam remélve, hogy nem késtünk el.
Már azt hittem félreértettem az üzenetet és épp mondani akartam, hogy visszaváltozhat, amikor Jake hirtelen nyüszített Edward pedig pont ugyan abban a pillanatban felszisszent. Jake szemei idegesen jártak ide-oda. Láttam Edwardon, hogy bármit is lát nagyon felzaklatja.
- Mi történik? – kérdezte Nessie rémülten
Edward felemelte a tenyerét, hogy csendre intse. Nagyon koncentrált. A másodpercek óráknak tűntek, meg azt vártuk melyik szólal már meg. Aztán egyszer csak vége lett. Jake fájdalmas vonyítással beviharzott a házba. Renesmee indult volna, hogy megnézze, de Edward karja megállította.
- Hagyd őt! Visszajön, csak felöltözik és beszél a falkával. – mondta, majd elgyötört arcát felém fordította - Honnan tudtad?
- Seth volt az, igaz?
- Igen
- Seth? Hol van? – kérdezte Renesmee majdnem, hogy dühösen, amiért csak most szólunk
Éreztem, ahogy a torkom kiszárad még szép lassan kezdtem rájönni, mit is jelent ez. Nagyot nyeltem.
- Olaszországban. – suttogtam
- Ugye nem azt akarjátok mondani, hogy... ? – kérdezte tágra nyílt szemekkel, hol rám, hol Edwardra nézve.
Bólintottunk.
- De igen. Elvitték őt. Ő volt az eszköz ehhez az egész eszeveszett tervhez. – hallottam, ahogy Edward fogai dühösen csattannak össze.
- Mi történt? – dugta ki a fejét Esme.
Biztosan hallotta Jaket és kijött megnézni mi ez a felfordulás.
- Megbeszélés. Most! Mindenki! – mondta Edward és elindult a nappali felé
Követtük. A többiek már bent vártak. Ahogy beléptem, a megszokott nyugodt családi légkör helyett éreztem, ahogy fellángol bennem a gyűlölet. Nem volt jó érzés, ahogy így egyszerre rám zúdult. Jasper sötét pillantása lövellt rám a sarokból. Egyedül állt ott a többiekkel szemben. Valahogy furcsán hiányosnak tűnt ez a kép. Újra nőni kezdett a gombóc a torkomban.
Leültem Rosalie és Esme közé. Jake immár emberi alakban rendesen felöltözve kullogott elő a szobából. Edward mellé állt és belekezdtek.
- Rájöttünk a megoldás egy részére, de előbb Bella, elkezdenéd te?
Már éppen kezdtem magam jól érezni. Végre nem nekem kellett beszélnem, amikor újra a reflektorfénybe löktek. Minden szem rám szegeződött.
- Öhm… Persze. – mondtam zavartan - Mielőtt elváltunk, Alice ezt adta nekem. – felmutattam a kezemben lévő farkast – Jelezni akart ezzel valamit, amit csak most értettem, meg és amit előbb nem mondhatott el nekünk. A farkas, akire Alice utalt Seth. Ő volt az eszköz a Volturi tervéhez. Nem is volt szükségük másra. Kihasználták Alice látásán keletkező foltokat.
- A tökéletes terv. –suttogta Carlise – De ha tényleg így volt, miért nem éreztük őket?
- Mi erre is rájöttünk. – mondta Edward – Azért nem éreztük a Volturit, mert nem ők voltak, akik elvitték Seth-et.
- Pár héttel ezelőtt Seth szerelmes lett egy nála idősebb nőbe, akit sosem láttunk. - vette át a szót Jacob – Pedig mindenhol ott volt.
- Gianna. Ő volt, aki magába bolondította és kihasználva a hiszékenységét elcsalta La Pushból, ahol 2 vámpír várta. Esélye sem volt. – mondta Edward szomorúan – Miután harcképtelenné tették Volterrába vitték.
- Miért nem üzent nektek? – kérdezte Renesmee Jakobra nézve
Nem válaszolt. Összenéztek Edwarddal.
- Annyira el van gyengülve, hogy átváltozni sem tud. – válaszolta Jake helyett – Láttam őt.
Jasper felé fordult. Hallottam a hangjában bujkáló fájdalmat.
- Láttam Alicet.
- Mondd, hogy jól van! – könyörögtem
Nem voltam benne biztos, hogy még egy rossz hírt el tudnék viselni.
- Nincs semmi baja… - mondta, de éreztem, hogy habozik.
- De?
Jasper közelebb lépett hozzánk.
- De már nem önmaga.
- Mondd el mit láttál! – kérte Rosalie
- Seth azt mondta, nincs sok ideje. A Volturi azért vitte őt oda, hogy Alice látomásait blokkolja és most, hogy Alice már ott van…
- Nincs rá szükségük. – fejezte be Emett
- Alice bement hozzá. Megkérte Arot, hogy beszélhessen vele négyszemközt mielőtt közéjük áll és ő persze mindent megtett a kedvéért. Hát megengedte neki. Alice arra kérte Seth-et miután magukra maradtak, hogy próbáljon meg átváltozni és mondjon el mindent, amit tud, ami fontos lehet. Mondja meg nekünk, hogy sajnálja, hogy átvert minket, de nem tehetett mást.
- Mennyi időnk van? – kérdezte Jasper
- Maximum 10 óránk, de lehet, hogy annyi sincs. Aztán már csak Alice-t menthetjük meg.
- Nincs esélyünk. Túl kevesen vagyunk és nincs időnk harcosokat szervezni.
- A falka úton van. Nem tarthat tovább 3 óránál és itt vannak.
- És az emberek Forksban? – kérdeztem – Őket ki védi meg?
- Mióta elmenetetek két újabb taggal bővült a falka. – válaszolt Jacob – Sam nem hozhatta magával őket, mert még nem elég tapasztaltak egy ilyen csatához, de ha a vámpír visszatér, a városba elbánnak vele.
- Szuper! Mikor indulunk? – kérdezte Emett vigyorogva
Jellemző, hogy nem veszi komolyan a helyzetet.
- Igen. Mikor megyünk? –kontrázott Renesmee
- Te semmikor, ugyanis nem jössz. – mondtam ellentmondást nem tűrő hangon
- Esélytelen. – értett egyet Jake is
- Felejtsd el! – mondta Edward
- Megyek. – ellenkezett
- Nem vitatkozom. Nem jössz és kész! Túl veszélyes. – mondtam
- És nektek talán nem?
Már nyitottam volna a számat, de nem hagyott szóhoz jutni.
- És komolyan azt gondoljátok, hogy tovább tudnék élni, mintha mi sem történt volna, ha valami bajotok esne? Főleg úgy, hogy az én hibámból kell most egyáltalán a harcra gondolni.
- Nem fogunk feleslegesen veszélybe sodorni. – mondta Edward
- De hát, ez nem igazság! – kiabálta Renesmee könnyek között, látva, hogy magára maradt – Én sodortalak veszélybe titeket. Egyébként sem vagytok elegen. Még ennél is kisebbre akarjátok csökkenteni a létszámot?
- Majd még megbeszéljük. – ejtette a témát Edward – Inkább azt találjuk ki, hogy hogyan jutunk be a kastélyba.
- Kell lennie egy tervrajznak az irodámban. Minden alagút rajta van. – mondta és el is szaladt érte.
Nem telt el 5 másodperc már vissza is tért egy régi tekerccsel a kezében. Az asztallapra terítette és mindenki fölé hajolt.
Hatalmas volt a kastély. El nem tudtam képzelni mire használhatnak ennyi szobát, mikor nem is alszanak. Alagutak egész sora ágazott szerte-széjjel a rajzon.
- Nem mondta Seth hogy néz ki a szoba, ahol van? – kérdezte Carlise
- Sötét volt. És már bent ébredt szóval nem tudta hogyan jutott oda. – felelte Jacob
- Ez nem segít. Nem lesz időnk keresgélni. Csak hallott, vagy érzett valamit, ami alapján be tudjuk azonosítani…
Elgondolkodtak.
- Rácsok voltak körülötte és hallottam valami csobogást… vizet. – mondta Edward - Talán van ott valahol egy…
- Csatorna. – mondta Renesmee tágra nyílt szemmel, mintha megrémült volna attól, amit az imént mondott.
- Igen, de honnan…? – csodálkozott Edward – Ez az. Pontosan ezt láttuk. – mondta a Nessie gondolataiból kiolvasott képre – De ez hogy lehet? Honnan tudod ezeket?
- Seth egy börtöncellában van. Alul, a kastély pincéjében. A csatorna, amiben a vizet hallottátok éppen alatta húzódik és Seth cellájától úgy 50 méterre található a kijárata.
- Itt van. A régi börtön. – mutatott a térképre Carlise, miközben Edward és én tátott szájjal bámultuk a lányunkat – De sohasem használják. Mikor 3000 éve a kastélyban letelepedtek, már ott volt, de a Volturi nem szokott foglyokat ejteni, és ha ejtene, sem lenne valami hatásos a vámpírok ellen, így nem is vették hasznát. Egészen mostanáig. – végighúzta az ujját a csatornát ábrázoló vonalon - Csak az a baj ezzel, hogy nincs meg a bejárata. Nem jelöli a rajz.
- Én tudom, hol van. – mondta Renesmee megütközve és Jake-re nézett
- Az álom. – suttogta Jacob
Nessie bólintott.
- Miről beszéltek? - kérdezem - Milyen álom?
- 2 hónapja kezdődött és azóta folyamatosan, minden éjszaka visszatér egy rémkép.. Általában ugyan az, de valamiben mindegyik egy kicsit eltér. Álmomban a csatornában bolyongok. Tudom, hogy sietnem kell és, hogy bármelyik pillanatban megláthatnak.
Mindig van ott valaki, hol Jake, aki velem együtt keresi a kijáratot, hol Alice, vérvörös szemmel. Az egyetlen személy, aki valamilyen formában mindig megjelenik, az Aro. Egyfolytában megakadályozta, hogy célba érjek, egészen tegnapig. Tegnap ugyanis sikerült kijutnom és hát láttad mi történt. – mondta Edwardnak
- Tehát azt állítod, hogy minden gond nélkül be tudnál jutni a kastélyba? - kérdezte Jasper
- Igen.
- Meséltél erről valaha Seth-nek vagy Alice-nek?
- Nem, Jacobon kívül ti vagytok az elsők, akiknek elmondtam.
Éreztem, ahogy a düh kezd oldódni a testemben és átadja a helyét az izgalomnak. Jasper arcán felderült egy elszánt vigyor.
- Van egy tervem!

-0-

Ahogy Jake megjósolta a falka 3 óra múlva befutott. Jasper addigra mindenkinek elmondta, mi lesz a dolga nagyjából, de a teljes haditervet a farkasokkal való megbeszélésre tartogatta.
Kénytelenek voltunk engedni és beleegyezni, hogy Renesmee is velünk tartson. Segíteni akart és sajnos pechünkre ő volt az egyetlen, aki tudta, hogy merre kell a kastélyba jutni. Nem volt más választásunk. Cserébe viszont Jasper az összes fennmaradt időben próbálta harcra tanítani.
Miután üdvözöltük a falkát, gondoltam szükségünk lehet a papírjainkra, hát bementem, hogy összepakoljam őket. Előhúztam nyolc útlevelet a fiókból. Majd elkezdtem átnézni biztos mindegyik megvan e.
- Carlise megvan, Edward megvan, Alice megvan…
Elszorult a torkom. Ránéztem Alice gyönyörű arcát ábrázoló képre és nyomban elfacsarodott a szívem.
- Bárcsak itt lennél Alice! Nagy szükségünk lenne rád! – sóhajtottam
- Bella mindig túl sokat aggódsz! – mondta egy hang a hátam mögül
Arra kaptam a fejem. Jasper állt mögöttem karba tett kézzel.
- Alice is megmondta.
Nem mertem a szemébe nézni. Megérezhette a bűntudatomat, mert közelebb lépett és éreztem, ahogy megpróbál lenyugtatni.
- Sajnálom, Bella. Őszintén. El sem tudom mondani mennyire meggondolatlan dolog volt téged hibáztatni.
- Igazad volt. – mondtam szomorúan
- Nem, nem volt. Örülök, hogy megúsztad. Csak éppen… Soha nem éreztem magam még ennyire tehetetlennek. – mondta és odalépett hozzám – Az én dolgom volt, hogy megvédjem és kudarcot vallottam.
- Nem védheted meg őt mindig.
- Talán tényleg nem, de így, hogy meg sem próbáltam… - rázta a fejét – De ez most teljesen mindegy. Igazságtalan voltam veled. Alice nem örült volna ennek. Bele sem merek gondolni mit, kapnék most tőle. – mosolyodott el
- Tőlem nem tudja meg. – mosolyogtam én is.
- Köszönöm. Te nagyon sokat jelentesz neki. Ugye tudod?
- Ő is nekem. – mondtam lesütött fejjel.
- Ebben biztos vagyok. Éppen ezért volt akkora baromság, amit mondtam és a Nessievel kapcsolatos dolgot sem gondoltam komolyan. Meg tudsz nekem bocsájtani?
- Igazából sosem haragudtam rád, szóval nem lesz nehéz. – vigyorodtam el megkönnyebbülten
- Köszi.
- Szerinted van esélye, hogy túléljük? Hogy Alice-el térhetünk vissza? – kérdeztem komoran
- Őszintén? Nem tudom. Szeretném hinni, hogy igen és ameddig a legkisebb esélyt látom rá, hogy újra önmaga lehessen, nem fogok megállni.
- Szerintem beválhat a terv. Ha van egy kis szerencsénk jól fognak alakulni a dolgok.
- Mikor lettél kettőnk közül te az optimista?
Megrántottam a vállam.
- Muszáj, különben nem tudnám végigcsinálni.
- Na, készen álltok a gyakorlásra? – lépett be Emett hatalmas vigyorral
Jó volt végre nyugodtnak, legfeljebb kicsit izgatottnak látni.
- Mehetünk? –sandított rám Jasper
Felpattantam és megindultam a kert felé. Mire megérkeztünk már mindenki ott volt. Nem kellett Jasper képessége ahhoz, hogy lássam, elég nagy a feszültség. Hiába, a vérfarkas – vámpír ellentét mélyebben gyökerezett annál, hogy csak úgy túlléphessenek rajta. Habár az évek alatt csökkent az ellenszenv, azért teljesen sosem kedvelték meg egymást. Viszont nagyon jól tudtak már együtt dolgozni. Már az is több, mit a semmi.
Odasiettem Edwardhoz. Rám mosolygott és átkarolta a vállam.
- Figyelem emberek! – kezdete Jasper de aztán zavartan elhúzta a száját mikor leesett mit mondott.
Mindenki arcán megjelent a mosoly.
- Kezdetnek nem rossz. – gondoltam
- Legutóbb mikor harcra készültünk kicsit más volt a felállás. Más, egy harcban sokkal fejlettebb csapattal állunk szemben. A Volturi okos, nagy létszámú és piszok erős. Ha tiszta küzdelemre kerül, a sor nem bízhatunk a győzelmünkben. Minél több mozdulatot ismertek és tudtok, annál nagyobb az esélyünk. Ugyanakkor nincs sok időnk felkészülni, ezért mindenki nagyon figyeljen, mert csak egyszer fogom megmutatni. Mielőtt azonban neki kezdenénk, Carlise! – szólt oda. Carlise elengedte Esme derekát és előre lépett.
- Úgy gondoltuk, hogy segíthet, ha jobban ismeritek a képességeiket. Mindegyikük rendelkezik a miénkhez hasonló adottságokkal. Természetesen ezeket Bella blokkolni tudja, de legjobb, ha mindenre felkészülünk.
Akit már mindannyian ismertek, az Jane. Ő hihetetlen fájdalmat tud okozni egyetlen gondolatával.
Eszembe jutott, mikor ezzel az erővel éppen Edward-t kínozta. Megborzongtam az emléktől.
- A testvére Alec, az érzékeiteket veszi célba. Ha ő a közelben van, az érzékeitek hasznavehetetlenné válnak. Dimitrij olyan, mint egy nyomkövető. A képességének köszönhetően bárkit, bárhol megtalál.
Miközben Carlise beszélt én a farkasokat néztem. Régen nem láttam már őket, de furcsamód boldog voltam, hogy itt vannak.
Itt vannak, és megint miattunk teszik kockára az életüket. Mikor lesz már vajon vége az egész Volturival való harcnak? Talán most győzünk, vagy legalább is el tudunk menekülni. És akkor mi van? Egész életünkben attól kell, majd félnünk mikor támadnak meg megint? Nem éppen így képzeltem el a vámpír életet.
- Felixnek inkább csak az erejére támaszkodnak. – sorolta tovább Carlise, bár lemertem volna fogadni, hogy farkasaink egyetlen nevet sem jegyeztek meg ebből. - Renata képessége Belláéhoz hasonló, de az ő pajzsa a fizikai dolgokat állítja meg. Ha valakivel osztozni akar a képességén, akkor érintkeznie kell vele. Valószínűleg valamelyik királyt fogja védeni, legutóbb Aro volt az. A testőrök közül Chelsea az utolsó, de mégis az ő képességével kell a legjobban vigyáznunk. Neki a kapcsolatok szorosabbá fűzése illetve ennek ellenkezője a feladata. Ha a legkisebb neheztelést érzi, köztetek hamarabb horogra akadhattok. – nézett Jasperre. – Tehát ha van, rá lehetőség ne könnyítsétek meg a dolgát! A felsoroltakon kívül van még négy testőr, akikről semmit sem tudunk, de feltehetőleg mind tehetségesek. Aztán ott van még a három király: Aro, Caius és Marcus és két feleség.
- És Gianna. – szólt közbe Edward
- A vezetők milyen képességekkel bírnak? – kérdezte Sam
- Aro képessége csak úgy, mint Edwardé, a gondolatolvasás. Marcus, az emberek közötti kapcsolatokat tudja érzékelni. Caiusnak pedig nincs ereje.
- Szóval összesen 16. Buli az élet! – mondta gúnyosan Jake
- 17 – mondta Renesmee
- Kit hagytam ki? – kérdezte meghökkenve
- Alicet – mondtam csendesen.
Hirtelen mindenki lesütötte a szemét mintha valami nagyon érdekeset talált volna a földön.
- Igen, de vele sem lesz gond, mivel ti itt vagytok és a kastélyban pedig ott van Seth. – folytatta Carlise, ezzel megtörve a csendet – Azt hiszem nincs más. Jasper? – nézett kérdően a bátyámra
- Csak maga a harc. A Volturi tudja, hogy ha Bella velünk van, akkor nem támaszkodhatnak a képességeikre. Éppen ezért az első feladatának az ő kiiktatását fogják tekinteni. – Edward karjai szorosabban zárultak körém. – Nekünk az lesz a dolgunk, hogy védjük őt, ha lehet minden irányból. Persze megpróbálnak majd szétszedni minket, de nem szabad engednünk nekik.
Amint Volterrába érünk, minden lépésünkre figyelnünk kell. Számítanak ránk, így az őrök nagyon résen lesznek. Három csapatra fogunk oszlani. Az egyikben Bella, Emett, Rosalie, Sam, Jared és én leszünk.
- És én. – mondta Edward
- Nem, nem lehetsz Bellával. Te leszel a csali. A kastély tele lehet csapdákkal. Nyílt terepen nagyobb esélyünk van. Tehát egy embert észre kell, hogy vegyenek, máskülönben nem fognak előjönni. Úgy is értesz már a figyelemfelkeltéshez. Tudják… Alice tudja, hogy nem hagynád egyedül Bellát, így azt is, hogy ahol te ott vagy, ott lesz Bella is. – Nem tetszett Edwardnak az ötlet. Pár percig farkasszemet nézett Jasperrel, de aztán beletörődött, hogy nincs más választása. - Tehát a másik csapatban Paul, Embry, Leah, Carlise, Esme és Edward. A harmadik pedig Renesme és Jacob. A ti feladatotok lesz, hogy bejussatok a kastélyba és megkeressétek Sethet és ha rosszra fordul a helyzet, akkor elmeneküljetek. Azon kívül Jacob, ha bárki az utadba állna, öld meg!
- Számíthatsz rám. – vigyorgott Jake
- Mindkét csapat dolga, hogy kicsalogassa a Volturit, hogy Nessie-ék biztonságosan bejuthassanak, és Chelsea eltávolítása. – folytatta Jasper
- Honnan fogjátok tudni, hogy sikerült-e kiszabadítani Sethet? – kérdezte Renesme
- Ha Jacob átváltozik, akkor tudni fogjuk. – mondta Sam
- Oké, mindenki helye megvan. Tudjuk, hogyan jutunk be. De hogy szabadulunk ki? – érdeklődött Embry
- Nem fogok nektek hazudni. Nem biztos, hogy túléljük. – mondta Carlise – Éppen ezért aki ki akar szállni, az most tegye meg!
Mindenki körbenézett, de senki sem jelentkezett. Aztán Sam szólalt meg a farkasok nevében:
- Seth a testvérünk és szüksége van ránk. Ez nem kérdéses. Veletek vagyunk.
Mindenki bólintott.
- Már csak egy gond van. – jegyeztem meg. Minden tekintet rám szegeződött. – Ha szétválunk, de Edward lesz, a csali, őt ki fogja megvédeni? A Volturi nem sejti, hogy külön leszünk, tehát az összes egy helyen fog várni. Mi a garancia rá, hogy nem mészárolják le az egyik csapatot, majd utána a másikat? Ha a másik csapat elmegy mellőlem, nem tudom őket megvédeni.
- Az egyetlen garancia az, hogy ha meg akartak volna ölni minket, akkor azt tegnap délután megtették volna. Más céljuk van velünk és amint megtudják, hogy külön vagyunk ők is szét fognak válni. Túlságosan hisznek az erejükben ahhoz, hogy nagyon védekezzenek és nekünk pont ezt kell kihasználnunk. – mondta Jasper magabiztosan
- Mennyi a maximum távolság, amire ki tudod terjeszteni a pajzsod? – kérdezte Edward
- Nem tudom, elég távolra, de ahhoz mindannyitokat látnom kell.
- Ha mondjuk, találnánk, neked egy olyan helyet ahonnan mindenkit látsz, akkor kell melléd egy farkas különben Alice ki fog szúrni. – mondta Jasper a falkát méregetve
- Majd én vele megyek. – mondta Sam
- Rendben. – egyezett bele Jasper
- Mindenki tisztában van mindennel, amit tudnia kell. Mutass már végre valamit Jasper! – mondta Renesmee
- Na, gyere, nagyszájú! – vigyorgott Jasper.
- Anyja lánya. – nevetett Emett
Nessie odasétált. Szembeálltak egymással. Meg sem várta a jelzést, Renesmee már támadott, de Jasper könnyedén kitért előle. Renesmee elég ügyesen mozgott, de Jasper gyorsabb volt.
- Koncentrálj! – ismételgette Jasper majd ő is támadásba lendült.
Az első ütések célba találtak. Renesmee úgy terült el a földön, mint egy zsák krumpli, de nem adta fel. Újra és újra nekiindult. Még egyszer csak sikerült kitérnie Jasper karja elől. Felugrott és egy hatalmas ütést vitt be arcának jobb oldalába.
- Szép. – mondta Jasper elismeréssel, miközben az ütés helyét dörzsölgette – Nem mondom, hogy profi harcos lettél, de a nagy lényeget kezded érteni. Csak ne felejtsd el, koncentrálj!
Nessie visszasétált Jakehez diadalittas mosollyal.
- Gyere, Bella! – nyújtotta a kezét
Oda sétáltam elé. Nem harcoltam még Jasperrel, de tudtam, hogy amennyire ügyes, ugyanolyan veszélyes is. Persze nekem nem volt mitől tartanom. Legalább is reménykedtem benne, hogy a bocsánatkérést komolyan gondolta és nem veri ki belőlem a szuszt.
- Neked igazából nem is az a fontos, hogy jól tudj harcolni. Természetesen az is sokat számít, de az, hogy egyszerre tudd használni a képességed és figyelni a támadások kivédésére, ami igazán lényeges. Ezt fogjuk gyakorolni. Edward fogja figyelni, hogy sikerült-e. Renesmee köré vond a pajzsod! Amint megszűnt a védelem állítsd őt le! – nézett Edwardra
Edward bólintott.
Kiterjesztettem a pajzsom és teljesen Nessie köré fontam. Olyan volt, mintha egy nagy lepedő került volna rá, ami minden fajtatámadástól megóv. Máris érzékeltem Renesmee szikráját, ha behunytam volna a szemem a sötétben is tudtam volna, nagyjából merre találom.
- Kész vagy?- nézett rám Jasper
- Kezdjük. –mondtam, de még ki sem ejtettem a számon Jasper már meg is indult felém.
Rettentő gyorsan mozgott még vámpírhoz mérten is. Ütni nem is volt időm, annak is örültem, hogy védekezni tudok. Közben minden erőmmel arra próbáltam összpontosítani, hogy a pajzsom el ne mozduljon. Nem egyszerű feladat egyszerre több dologra is száz százalékosan odakoncentrálni. Aztán láttam, ahogy újra megindul felém és éreztem, ahogy valami hozzáér a lábamhoz. A következő pillanatban pedig már az eget néztem a földön fekve, de a még mindig éreztem Renesmee-t.
Jasper Edwardra nézett, aki megrázta a fejét.
- Nagyon jó Bella. – mondta Jasper és a kezét nyújtotta felém, hogy talpra állítson - Ha harcolni is tudnál, akkor még jobb lenne, de neked nem is ez lesz a dolgod. Elég, ha meg tudod védeni magad és minket is – körbenézett - Nincs több időnk. Azt hiszem, ennél felkészültebbek nem leszünk, úgyhogy végeztünk. Irány Volterra!

Újabb dij! :)

Köszönöm szépen az újabb díjat Lilynek! :)
Öt titok a történetről:

1. Ha egyszer sikerül minden szálat elvarrnom, akkor lassan vége van a történetnek. Kb még olyan 5 fejezetet saccolok, de még nincsenek készen.
2. Nagy csaták lesznek még
3. Hamarosan fény derül Seth eltűnésére.
4. Alice újabb rejtély elé állítja a családját.
5. Fontos szerepet fog kapni ez elkövetkezendő történetben a Volturi.

Akiknek a dijat adom:

Crystal
Rose

Dij

Köszönöm a díjat Lilynek!!! Köszi, hogy gondoltál rám: :)
5 dolog rólam:

1. : Szeretek rajzolni, bár lenne még mit tanulnom, de azért eléggé jól is megy
2. : Szeretek a barátaimmal lógni
3. : Ha olvasok egy könyvet mindig próbálok dolgokat ellesni a szerzőtől, hogy jobb író legyek.
4. : Szeretnék egyszer elutazni Kínába.
5. : Imádom a musicaleket.

Akiknek a díjat adom:

Crystal
Csucsub
Lyly
Hullócsillag

11. Fejezet - Gyötrelem

Még a vér is megfagyott az ereimben. Igen, azt hiszem ez a legmegfelelőbb kifejezés. Csak álltam ott és meg sem bírtam mozdulni. Előttem álltak rémálmaim megtestesülései, 6 talpig köpenybe öltözött vámpír, akik közül többet is nagyon jól ismertem.
- Szervusz, Jane – köszönt, Alice, mintha vendégink legalábbis a délutáni teára érkeztek volna.
- Alice, micsoda meglepetés! – köszönt Jane is, cseppet sem meglepetten, miután láthatóvá tette arcát.
El is felejtettem már mennyire gyönyörű, de angyal arca mögé maga az ördög bújt.
- Miért? – suttogtam. Egyelőre csak ennyit bírtam kinyögni
- Tessék? – kérdezte meglepetten
- A húgom arra lenne kíváncsi, hogy minek köszönhetjük a látogatásotokat? – segített ki Alice.
Bólintottam.
- Hát persze, hogy arra. – mondta önelégült vigyorral – A helyzet az, hogy ez egy hosszú történet és nem csevegni jöttünk… de azt hiszem valamiféle magyarázatot adnunk kéne az elkövetkezendő…. hát mondjuk úgy, nem túl kellemes eseményekre.
Azzal a paranccsal érkeztünk, hogy fogjuk el a legifjabb Cullent, de arra nem számítottunk, hogy egy sokkal értékesebbet kapunk helyette. – nézett Alicere.
Furcsa volt ezt éppen Jane szájából hallani, ugyanis soha nem csinált belőle titkot, mennyire utálja Alicet. Éppen ezért, biztos voltam benne, hogy Aro szavait használja.
- Miért? – kérdeztem újra
Jane elgondolkodott.
- Gianna – szólt hátra, majd a szólított vámpír előre lépett és ledobta a csuklyáját.
Elég volt egyetlen pillantást vetnem az arcára és minden világos lett. Mint mikor a kirakós darabkái a helyükre kerülnek és hirtelen látható lesz az egész kép.
Az a gyötrelmes, de számomra még inkább csodálatos nap villant az agyamba Volterrában, mikor Edward azt hitte meghaltam, ezért öngyilkos akart lenni.. Az emlék homályos volt, mégis tisztán láttam a pultnál ülő nő arcát és halványan emlékeztem még Edwarddal való beszélgetésünk részletére.
- Tudja, vajon mi folyik itt?
- Igen, mindent tud
- És azt is tudja, hogy egy nap őt is meg fogják ölni?
- Tudja, hogy megvan az eshetősége, de azt reméli, úgy döntenek, megtartják.
- Az szeretné, ha bevennének maguk közé?
- Igen
Úgy látszik a vágya teljesült, de nem ez volt az egyetlen kép, amit róla őriztem. Volt egy másik, Renesmee sulijában. Aznap, mikor Renesmee rátámadt Ashleyre láttam egy nőt. Egy, akkor még kreolbőrű, zöld szemű nőt. Akit figyelmetlenségemben fellöktem. Tudtam, hogy valakire emlékeztet, de sehogyan sem tudtam rájönni ki lehet az. Egy tanár volt. Ekkor végképp leesett a tantusz.
- Figyeltek minket. – állapítottam meg elborzadva.
- Igen. – felelte immár Gianna – az volt a dolgom, hogy tartsalak szemmel titeket és sikerrel jártam, így megkaptam méltó jutalmamat. – mutatott végig magán
A sztori egy része összeállt, de volt egy dolog, amit még mindig nem értettem. Fogalmam sem volt, hogy jön ehhez Renesme. Valószínűleg láthatta értetlen arckifejezésem, mert tovább folytatta.
- Amint megláttam, hogy a lány megtámadja azt a másikat, rögtön jelentettem…
- Az csak egy baleset volt és nem történt semmi. - vágtam közbe - Odaértünk, mielőtt bármit is tehetett volna. – mondtam ingerülten
- Ó, igen? És hány ilyen balesetnek kell még történnie, hogy beismerjétek a lány nem biztonságos ránk nézve? – kérdezte Jane dühösen
- Renesmee csak 3 éves. Idősebb vámpírokkal is előfordult már, hogy hibáztak.
- Ez a hiba nagyon sokba kerülhetett volna nekünk. Csak pillanatokon múlt, hogy nem kellett lemészárolnunk egy egész iskolányi gyereket. – kiabálta, bár meg voltam róla győződve, hogy nem ez miatt lettek volna „álmatlan éjszakái”.
- De mint már mondtam nem történt semmi… - szűrtem a fogaim között
- Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a tényt, hogy veszélybe sodort mindnyájunkat. Egyetlen perc alatt lerombolhatta volna mindazt, amit hosszú évszázadokig tartott felépítenünk. A létezésünk titkát.
- De miért csak most? Miért csak ennyi idő után jelentetek meg? – kérdeztem ezzel is húzva az időt, miközben kétségbeesetten kutattam valamilyen megoldás után.
- Volt egy két dolog, amit el kellett intéznünk. –vigyorgott valamin, amit láthatólag csak ő értett.
Tudtam, hogy lennie kell valamilyen kiútbak, de abban a percben még a gondolkodás is nehezemre esett, nemhogy a tervezés. Kezdett úrrá lenni rajtam a pánik. Nem kellett nagyon törnöm magam, hogy belássam: 6 vámpírral az oldalukon nem nálunk van az előny.
- Tehát kihallgattátok, hogy Renesmee ma Bellával jön vadászni, így gondoltátok kivárjátok, még egyedül lesznek. Arra viszont nem számítottatok, hogy én jövök el helyette. – szólt közbe Alice
- Pontosan, de azt hiszem ezt a hibát is orvosolni tudjuk valamiképpen. – mondta Jane vészjósló mosollyal az arcán. – Nos Alec. Melyiket szeretnéd inkább? – fordult testvér felé.
Miközben épp a „zsákmányt” osztották szét, Alice óvatosan közelebb hajolt hozzám és a fülembe súgta, de olyan halkan, hogy még én magam is alig hallottam:
- Készülj!
Eszembe jutott, hogy talán most láthatom, érinthetem utoljára. Szerettem volna megölelni..
- Csak semmi hirtelen mozdulat- emlékeztettem magamat.
Megfogtam a kezét és jó erősen megszorítottam. Minden érzésemet próbáltam ebbe belepasszírozni. Alice rám nézett. Láttam a szemében, hogy ő is gyötrődik. Talán soha többé nem láthatom és még annyi mindent kellett volna mondanom neki. Olyan sok volt az időnk rá és mégis annyira kevés.
- Kérlek ne! – könyörögtem, de tudtam, hogy igaza van. Kettőnknek esélye sincs velük szemben.
Jane azt hitte hozzá beszélek.
- Sajnálom Bella, de nem hagyhatunk szemtanukat magunk után. – mondta és mind a hatan megindultak felénk.
Ekkor Alice elkiáltotta magát:
- Most! – és nagyot taszított rajtam.
Nem ellenkeztem, nem harcoltam, csak futottam hátra sem nézve. Magam mögött hagyva a számomra egyik legfontosabb embert, a barátnőmet, Alicet.

-0-

Tudtam, hogy ha követnek kevés esélyem van rá, hogy le tudom őket rázni. Azt sem értettem, egyáltalán hogyan menekültem meg. Az rendben van, hogy gyorsan szaladtam, de leelőzni egy Volturit… Nem fogadtam volna rá.
A tenger felé futottam. Nem vezethettem őket hozzánk, bár teljesen biztos voltam benne, hogy tudják merre lakunk.
Kis idő múlta hátra mertem nézni és mikor megbizonyosodtam, hogy nincsenek a közelben, megfordultam és elindultam haza. Ahogy elmúlt az első ijedség rögtön átadta a helyét a mérhetetlen fájdalomnak. Lassabbra vettem a tempót. Egyszerűen nem tudtam még a családom elé állni.
Mégis mit kellene nekik mondanom? És Jaspernek? Alice az élete. Hogyan nézek ezek után majd a szemébe?
Ha képes lettem volna rá, már biztosan zokogtam volna, de nem tudtam, így maradt a szinte már-már kibírhatatlan kin és a mardosó bűntudat.
Már közel jártam a házhoz így tudtam használni a képességem.
- Edward! – kiáltottam kétségbeesettem gondolataimon keresztül és térdre roskadtam.
Nem a fáradtságtól. Egy évig szaladgálhattam volna Forks és Juneau között, akkor sem fáradtam volna el különösebben Nem ennek más oka volt, úgy éreztem, ha volt is lelkem mostanra biztosan porrá hullott. A fájdalom teljesen maga alá gyűrt és nem volt kiút. Szerettem volna elájulni, tudatlanságba merülni, de nem jött a megváltás. Most először bármit megadtam volna azért, hogy ember lehessek.
Edward egy szemvillanás alatt mellettem volt.
- Bella, mi a baj? – kérdezte ijedten és magához szorított.
Én azonban egy szót sem bírtam kinyögni. Túl sok volt ez nekem egyszerre. Még mindig sokkhatás alatt voltam.
- Alice. – suttogtam. A neve mintha égette volna a torkomat.
Ekkor már Jasper is mellettem termett.
- Bella, hol van Alice? – kérdezte nyugtalanul, de bárhogy akartam nem bírtam megszólalni
- Bella, beszélj! – parancsolta idegesen – mi történt Alice-el?
Úgy döntöttem, mivel a szavak csendben hagytak, legalább a gondolataimmal kommunikálhatok. Kiterjesztettem a pajzsom és Edward köré vontam. Visszagondoltam az elmúlt negyed óra minden egyes elhangzott mondatára. Eközben Edward arcára egyre borzalmasabb kifejezés ült.
- Nem! – suttogta, immár megértve ő is: Alicenek vége, lehet, hogy többé sohasem látjuk.
- Mondjatok már valamit! – követelte Jasper
Edward magyarázni kezdte, miközben családunk többi tagja is megérkezett. Mindenki arcán megjelent az a jól ismert kifejezés, ami a sírást váltotta fel. Egyedül Jasper volt, akin nem csak ezt vettem észre. Volt rajta valami, ami még a fájdalomnál is erősebb volt. A gyűlölet. Igen, olyan gyűlölet izzott a szemében, ami rettenetesen megrémített. Soha életemben nem láttam még ennyire dühösnek, sőt arra se emlékeztem, hogy különösebben idegesnek láttam volna valaha is.
A következő percben Edward kiáltására eszméltem.
- Jasper ne! – feldúlt bátyámnak azonban már nyoma sem volt. – Emett! – kiabált megint és ők is eltűntek
Én meg csak ültem ott tanácstalanul, összetörten és fogalmam sem volt mi történik. Még jóformán el sem gondolkodtam rajta, a két fiú vissza is tért a hadakozó Jasperrel a karjaik közt. Nem értettem egyáltalán, hogy kapták el, hiszen közülünk ő volt a legjobb harcos. Edward elengedte, de Emett még mindig szorosan tartotta.
- Eresszetek már el! –kiabálta
- Sajnálom, de nem lehet. – mondta Emett
- Figyelj rám egy kicsit! – utasította Edward – Nem mehetsz utánuk.
- Igen? És ha Bellát vitték volna el, akkor is ezt mondanád? – ordította
- Szerinted én nem tennék meg bármit a húgomért? – kérdezte haragosan
Egyre inkább kezdték felhúzni egymást. Attól féltem összeugranak.
- A bátyádnak igaza van. – védte Carlise – Nem bírnál el 6 testőrrel. Nyolcan sem bírnánk el velük. Főleg, hogy nem vagyunk felkészülve. Azon kívül már messze járnak.
- Hát nem értitek? – kérdezte tébolyultan – Nem ülhetek itt tétlenül, miközben azok az elmebetegek ki tudja mit művelnek vele.
- Nem fogják őt bántani. – mondta Carlise –Aro mindig meg akarta kaparintani magának. Nem egyezne bele, hogy…. Nem nyúlnak hozzá.
- Alice soha nem állna közéjük – mondta Esme, bár úgy tűnt még a beszéd is fáj neki. Meg tudtam érteni.
- Sajnos attól félek, nem igazán van választása.
- Chelsea – mondta sötéten Jasper, aki addigra már kezdett lenyugodni.
Chelsea egy nagyon különleges testőr volt. Ő az emberek közötti kapcsolatokat tudta variálni. Például barátság, hűség, szerelem. A szerelmet gyűlöletté változtatni és a barátokat ellenséggé. Éppen ezért volt annyira veszélyes.
- Pontosan. – bólintott Carlise
- Ha igazad van. Végünk. – mondta Emett – Alice-el az oldalukon nincs esélyünk. Tehetetlenek vagyunk.
- Erre még gondolni se merészelj! – mondta fenyegetően Edward válaszolva Jasper gondolataira. – Ne merd a lányunk belekeverni!
- Csak egy lehetőség.
- Imádom Alicet, de nem fogom Renesmet feláldozni érte.
- Te teljesen megőrültél? – kiabáltam rá. Pedig már kezdtem hozzászokni, hogy soha nem fogok újra megszólalni. – Hogy juthat ilyen még csak eszedbe is?
- Eleve nem kellene ezen gondolkodnunk, ha nem csak saját bőrödet mented. Hogy voltál képes őt ott hagyni?
Egyszerűen nem hittem el, hogy tényleg ezt mondta.
- Te komolyan úgy gondolod, hogy szánt szándékkal csináltam? Alice a testvérem. Szeretem őt az istenért! Életem legnehezebb döntése volt, amikor otthagytam, de megtettem. Nem volt választásom.
- Mindig van választásod! – üvöltötte és megpróbált felém lépni. Edward mellém lépett, szemben Jasperrel.
- És mégis mire lett volna az jó? Mostanra mindketten halottak lennénk. - kiabáltam most már én is.
Soha az elmúlt 3 év alatt nem vesztem össze egyikükkel sem. Most sem mondott egyetlen olyan dolgot, sem amit a lelkem mélyén ne találtam volna igaznak, de az ő szájából minden szó olyan volt, mintha késsel szurkáltak volna.
- Megpróbálhattad volna!
- Ebből most már elég legyen! – csattant fel Carlise – Hagyd abba, Jasper! Nem Bella hibája!
Mindenki elhallgatott. Ekkor lépteket hallottam a ház felől. Mindenki arra fordította a fejét. Renesmee és Jakob lépkedtek felénk.
- Sziasztok! –köszönt vidáman Renesmee.
- Mi van itt kerti parti? – kérdezte Jake.
Senki nem szólt. Renesmee körbenézett. Emett még mindig Jaspert tartotta. Én magamba roskadva térdeltem a fűben, a többiek pedig olyan elgyötört arcot vágtak, hogy a szívem szakadt meg, ha bármelyikükre néztem. Lehervadt az ő arcukról is a mosoly.
- Mi történt itt? – kérdezte megütközve – Hol van Alice?

10. Fejezet - Baj

Bella szemszöge
Nessie elutazását követő héten igencsak megdolgoztattam Jaspert. Az agyam egyre csak azon kattogott, hogy mi járhat a lányom fejében. Vajon Jakehez való látogatása javít, vagy éppen ront a helyzeten? Tudtam, hogy csak magamat és teljesen feleslegesen idegesítem, de miután elkezdtem már nem volt megállj. Próbáltam magam nyugtatni, mert Edward talán még nálam is sokkal feszültebb volt. Nem kellett sokat agyalnom rajta, hogy rájöjjek, mi aggasztja.
Jake és Edward legutóbbi „találkozása” túlságosan is forróra sikerült és tudtam, rosszul van a gondolattól, hogy a lánya éppen valami hasonló helyzetben érzi túl jól magát.
A napok fáradt nyugdíjas módjára vánszorogtak, nem tudtam magammal mit kezdeni. Aztán majdnem egy héttel Renesmee távozása után, épp a tv-t néztem, amikor megszólalt a telefon.
- Halló? – kaptam fel az első csörgésre
- Jó napot kívánok! Elen Smith vagyok és Carlise Cullent keresem. – szólt bele a telefonba Renesmee igazgatónője.
- Jelenleg nem tartózkodik itthon, de a lánya vagyok. Átadhatok esetleg valamilyen üzenetet? – próbáltam hivatalos hangnemet megütni.
Carlise, Esmevel és Emettel ment vadászni és csak másnap hajnalra voltak várhatóak.
- Igen. Sajnos szomorú hírt kell közölnöm. Ashley Rivera ma reggel elhunyt. Tudom, hogy mennyire jóban voltak Renesmevel….
Az utolsó mondatok már összefolytak olyan volt, mint távoli légy zümmögése. Csak ültem ott tátott szájjal és moccanni sem tudtam a sokktól. De hát ez, hogy lehet? Hiszen már jól volt. És Renesmevel mi lesz? Teljesen össze fog törni…
- Halló!? Itt van még? – kérdezte valószínűleg már sokadszorra az igazgatónő… Vajon mióta szólongathatott már?
- Öhmm… Igen. Átadom. Viszlát. Köszönöm, hogy szólt – mondtam monotonon és letettem a telefont.
- Edward! – kiáltottam
- Mi a baj? – jelent meg a hátam mögött hirtelen
Túlzottan nagy volt még bennem a döbbenet, hogy el tudjam mondani, így visszagondoltam a beszélgetésre.
- Nem az nem lehet! – mondta elképedve – De hát az orvosok azt mondták, hogy ki is engedik lassan.
- Tudom. Hogy mondjuk el ezt Renesmee-nek?
- Fogalmam sincs, de itt valami nem stimmel. Talán át kellene kutatnunk a kórházat, hátha van ott valami árulkodó jel.
- Mire gondolsz?
- Ashley ha nem is volt biztos a dolgában, az esetről tudomást szerezhettek azok is, akiknek érdekében állhatott, hogy félreállítsák az útból.
- A volturi?
Bólintott.
- De hát akkor Alice látta volna, és nem hinném, hogy Jane még egyszer venné a bátorságot, hogy a saját „szakállára” dolgozzon.
- Talán nem, de azért én elmegyek és szétnézek.
- Veled megyek.
Úgy száguldottunk végig a kórház felé vezető úton, mint fék nélküli Ferrari a Forma-1-en. A városi forgalom mondjuk lényegesen lassított a sebességünkön, de így is percek alatt ott voltunk. Az épülettől pár méterre-sétára váltottunk, majd az ajtótól nem messze megálltunk.
- Elfelejtettem mondani.. Gondolom észrevetted már, hogy Carlise-on kívül egyikőnk sem jár a kórházba.
- Igen, de miért?
- Mindjárt megtudod. – mondta és csakugyan. az ajtó kitárult és én majdnem hátra estem a kórházi levegővel kizúduló a fertőtlenítő és vér tömény, émelyítő szagától. Éreztem, ahogy a torkomat végigmarja a szomjúság, ugyanakkor a gyomrom görcsben állt az undortól. Hálás voltam a sok tisztítószerért, mert valószínűleg Edward sem lett volna képes megállítani tébolyult öldöklésem.
- Jól vagy? – kérdezte aggódó arccal
- Még nem tudom – Válaszoltam őszintén- Ez mindig ilyen?
- Igen, általában.
- Hölgyem, jól érzi magát? – csoszogott mellém egy nővér – Nagyon elsápadt.
Ha nem lettem volna annyira rosszul biztosan elnevettem volna magam.
- Nincs szüksége semmire, köszönjük. – hárította el Edward – Ne vegyél levegőt – súgta oda, mikor a nővér már arrébb állt. Engedelmeskedtem.
- Gyere, menjünk –gyengéden megfogta a kezem és az információs pult felé húzott.
A pult mögött álló tömzsi nőre inkább ráfért volna a segítség, mint rám. Gülü szemével olyan unottan nézett, hogy ha nem láttam volna, hogy lélegzik azt mondtam volna, már meghalt.
- Jó napol! – köszönt Edward mézes mázasan.
- Miben segíthetek? – kérdezte a nő, mintha mély álomban lenne
- Egy barátunkat keressük. A neve Ashley Rivera.
- Egy pillanat- mondta és tömzsi ujjaival bepötyögte a gépbe Ashley nevét. – Sajnálom, hogy nekem kell közölnöm, de a barátjuk tegnap este elhunyt.
- Nem, az nem lehet! – játszotta Edward a kétségbe esettet – hiszen már jobban volt. Ez hogy történhetett?
- Sajnálom, de nem tudok a dologról többet.
- Köszönjük. –lépett el tőle dermedten és a lift felé indult.
- Ez meg mire volt jó? – kérdeztem értetlenül – Tudtad, hogy már nem él.
- De azt nem, hogy melyik szobában volt és a körülményeket sem.
- És most mennyivel lettünk okosabbak?
Nem válaszolt, mert a lift ajtaja csilingelve kitárult a 6. emelet sötét folyosóján és Edward nagy léptekkel megindult. Vagy 30 szoba előtt rohantunk el, amíg ráleltünk egy üresre. Az ágyneműk frissen voltak mosva és nem régen takarítottak az látszott. Tehát bármilyen bizonyíték is volt itt, azt már eltüntették.
- Oké, itt vagyunk. Mit keresünk pontosan?
- Már semmit. – mondta komoran – Lélegezz!
Nem voltam benne biztos, hogy ez jó ötlet, de megtettem. Teli szívtam a tüdőmet levegővel.
- Érzed? – kérdezte türelmetlenül
Behunytam a szemem és próbáltam nem a torkomat maró vegyszerek szagára koncentrálni. Aztán hirtelen megértettem mire gondol. Volt egy illat, amit már alig lehetett érezni, de nem emlékeztetett semmilyen kórházban tapasztalt illathoz.
- Vámpír? – kérdeztem elképedve
Borúsan bólintott. Nagyot nyeltem.
- Ismerjük?
- Nem, de ez nem jelent semmit. Valakinek útban volt és hirtelen csak a Volturi jut eszembe.
- Nem azt Alice látta volna.
- Felhívom Carlise-t. Haza kell jönniük. Te szólj Renesmee-nek! Lejárt a vakáció.

-0-

Miután hazaértünk a dolgok kezdtek a normálisból a természetellenesbe váltani.
Az egész Alice viselkedésével kezdődött. Valahogy olyan szokatlanul próbált mindenhol egy időben ott lenni. Meg, ahogy Jasperrel viselkedett.
Alice és Jasper soha nem voltak azok a nyíltan összeborulós alkatok. Egy ölelés volt a megszokott tőlük, persze így is tudtuk, hogy hihetetlenül szeretik egymást, de ez nem a külvilágnak szólt. Ellentétben az aznappal. egyszerűen le sem lehetett egymásról vakarni őket. Olyan érzésem volt, mintha ez lenne az utolsó napjuk együtt, de meggyőztem magam, hogy: Ez képtelenség! Alice mindig eleven, most miért ne lehetne az? Minden oké
És úgy tűnt tényleg minden rendben van, de volt belül egy pici hang, ami azt suttogta: Itt valami bűzlik! és bárhogy próbáltam elnyomni sehogy sem sikerült. Aztán délután a furcsaság a tetőfokára hágott.
Épp Renesmee-vel beszéltem telefonon az nap már másodszor, amikor megjelent a nővérem. Azért hívott, mert Jakenek még maradni kellett egy napot, így nem tudtak, csak másnap jönni.
- Rendben. Akkor várunk és legyetek óvatosak - köszöntem el
- Ki állhat a dolog mögött? – kérdezte Alice, mikor mellém ért és letettem a telefont. – Mármint Ashley halála mögött.
- Hát azt hinné az ember, hogy te többet tudsz erről, mint én.
Alice szúrós pillantást vetett felém.
- Mit gondolsz, nem lehet, hogy…? – próbálkoztam
- Az kizárt. – rázta a fejét – Ha Volturi lett volna, azt már észrevettem volna.
- Nem ez lenne az első eset, hogy titokban szervezkednek. – mutattam rá
- Mindenkit átnéztem, senki sem tud az ügyről, különben azt látnám. – elgondolkodott – Mikor jönnek?
- Holnap reggel.
- Elmondod neki? – kérdezte csendesen és tudtam, hogy már nem a Volturiról beszél.
- Ashleyt?
Bólintott.
- Sajnos muszáj lesz. Előbb vagy utóbb úgy is megtudná valakitől, akkor inkább én legyek az.
- Hát igen … Szörnyű elveszíteni egy barátot. Nem is tudom mihez kezdtünk volna, ha akkor este, a szülinapodon rosszul végződnek a dolgok. – mondta szomorkásan
Ámulva néztem rá. Nem hittem a fülemnek. Vajon tényleg itt a lehetőség? Ha rákérdezek, elmondaná, ami aznap este történt? Abban sem voltam biztos, tényleg tudni akarom-e. Csakhogy nem valószínű, hogy lesz még egy ilyen alkalom.
- Sosem beszéltek róla. – böktem ki végre
- Sosem kérdezted. – rántotta meg a vállát - Meg nem is szeretek erről beszélni.
- Én sem, de szeretném tudni.
- Pontosan mit?
- Hiányoztam nektek legalább csak negyed annyira, mint ti nekem? Hogy engedhetted meg Edwardnak, hogy ezt megtegye? És végül, ha akkor nem tűnök el a szemed elől a tengerben, láttalak volna még valaha?
- Ezt gyorsan összeszedted.
- Volt időm rajta gondolkodni.
Lehajtotta a fejét.
- Nehéz kérdések – sóhajtott – Azt hiszem, nem véletlenül nem beszélünk erről soha.
Akkor vegyük egyenként! Persze, hogy hiányoztál te buta.- mosolygott – még a kérdés is abszurd. Rettenetesen nehéz döntés volt, de meg kellett hoznunk. Tudtuk mivel jár, ha veled vagyunk. Kétszer majdnem meghaltál pusztán csak azért, mert ismertél minket, a harmadikat nem biztos, hogy túlélted volna.
- Nem is éltem. – nevettem
- Na, igen. – mosolygott fanyarul – Mikor ezzel szembesültünk Edward nem látott más kiutat. Ugyanakkor tudtam mennyire ragaszkodsz hozzánk – ami természetesen kölcsönös volt – de ez sem volt elég ahhoz, hogy megvédjünk, mert a fő problémát saját magunk jelentettük… Szóval ez eddig kettő – számolta az ujján. – És, hogy találkoztunk volna- e még valaha? … Azt hiszem, nehéz lenne erre már válaszolni Senki sem volt már teljesen önmaga miután elhagytuk a várost. Legfőképp Edward nem. Valószínűleg nem bírta volna már sokáig és talált volna megoldást, hogy visszakapjon, de lehetséges, hogy addigra meg már te engedted volna el.
- Az kizárt. – vágtam rá.
- Tényleg? – kérdezte gúnyosan – és ha addigra már Jake barátnője lettél volna? Tudom mennyit szenvedtél, mikor választanod kellett. Meg tudtad volna tenni ezt vele?
Hmm... Jókat kérdezett. Vannak kérdések, amire már soha nem kapunk választ.
- Nem tudom, de összességében azt hiszem, hálásak lehetünk, hogy így alakult.
- Én is így gondolom. - vigyorgott
- Miért mondod el most ezt el nekem?
- Azt hiszem most jött el az ideje… - elgondolkodott - Esedékes lenne mostanában egy vadászat…
- Renesmee-vel akartam menni, ha hazajön, de mivel csak holnap érnek ide, mehetünk most is ha gondolod. Már amúgy is szomjas vagyok. Nem biztos, hogy jó vége lenne, ha várnék még egy napot.
- Na, ez a beszéd! Verseny? – villantotta meg gyönyörű mosolyát
- Csak bírd tartani az iramot! - incselegtem
- Szeretnéd hinni, hogy gyorsabb vagy nálam – vigyorgott és már szaladt is.
Már elég jól ismertük a környéket, így nem kellett arra figyelnem merre megyek, hagytam, hogy az ösztöneim irányítsanak. Egyszerűen hihetetlen hány dologtól féltem emberi létem alatt, beleértve a futást is. Pedig a futásnál csodálatosabb dolog nincs is. Na, jó egyet azért tudtam volna mondani…
Annyira megfeledkeztem magamról, hogy először észre se vettem, hogy Alice nincs mellettem. Megfordultam és ott állt tőlem alig 100 méterre kővé dermedve.
- Nem. – suttogta elborzadva.
Ott termettem mellette.
- Mi a baj? – kérdeztem idegesen, de Alice meg se mukkant.
Szemei a távolba meredtek. Nem tudtam mit láthat, de zaklatott arca láttán kezdett egyre inkább inamba szállni a bátorság.
- Könyörgöm, Alice, válaszolj már! – ráztam. Nekem soha sem ment olyan jól a kikérdezés, mint Jaspernek.
Na, ekkor magához tért végre.
- Bella, nincs sok időnk. Most nem tudom megmagyarázni, miért, de meg kell ígérned valamit!
- Bármit. – ígértem, de amint kimondtam meg is bántam
- Meg kell ígérned, bármit mondok, teljesíted.
- Oké, rendben, de mondd, már el mi van! – követeltem már-már hisztérikusan
- Felfogtad egyáltalán mit beszélsz? – kérdezte dühösen – ha azt kérem, fuss, elfutsz. Ha azt kérem, fuss és engem hagyj magamra, megteszed.
- Ne mondj ilyeneket, Alice! Halálra rémítesz.
- Bella, ígérd meg!
- Nem!! – kiabáltam, mert láttam, hogy komolyan beszél és iszonyúan megijesztett. – Ezt azonnal felejtsd el! Nem hagylak itt.
- Nincs más választásod. –mondta megtörten
Ekkor reccsenést hallottam a hátam mögül. A hang irányába kaptam a fejem és megláttam a ránk meredő hat vörösen izzó szempárt.

9. fejezet - Csapda

A napok lassan teltek La Push partjain járőrözve. Jake nagy nehezen belement, hogy én is segíthessek nekik. Azzal a két feltétellel, hogy amint megjelenik, a vámpír elhúzom a csíkot és, hogy végig mellette maradok az őrködésnél.
Nem értettem miért kell ez a nagy felhajtás. Oké, elismerem jó fej, hogy meg akar védeni, de ez azért mégiscsak túlzás. Hiszen az erő még mindig a mi oldalunkon volt.
Viszont voltak jó oldalai is a dolognak. Végül is kettesben voltunk a parton és egymás táraságán – na meg persze a vámpíron – kívül nem kellett másra koncentrálnunk. Mivel Jake másodpercek alatt át tudott változni és nekem elég éles érzékeim voltak, így emberi alakban sétált mellettem La Push sziklái között járható ösvényen. Most nem térhetett ki a válasz elől, időnk pedig volt, mint a tenger, hát gondoltam most vagy soha.
- Kérdezhetek valamit? – fordultam hozzá
- Persze
- Oké, de válaszolj őszintén.
- Hú, ez nem hangzik valami jól – mondta mosolyogva
- Szóval? – vártam, mert már megint kezdte a terelést
- Rendben. Becsszó. – esküre emelte a kezét – csak az igazat.
- Arra vagyok kíváncsi miért nem mondtátok el nekem, miért nem beszélt soha senki a dologról közted és anyu között?
- Komolyan ezen rágódsz még mindig? - kérdezte hitetlenkedve
- Csak tudni szeretném, miért kerülöd annyira a témát.
Hallgatott. Már felértünk az erdőhöz. Nem hallatszott a hullámok hangja, sem a szél süvítése. Nem volt más csak a nagy csend. Azt hittem már nem is fog válaszolni, amikor végre megszólalt.
- Ez nem tartozik a legjobb sztorik közé és egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy nem fogsz megint kiakadni.
- Jó, kiakadtam, de hogy is ne tettem volna mikor teljesen lesokkolt a tény, hogy a barátom volt nője nem más, mint az én drágalátos anyám? Még csodálkozol?
- Nem és épp ezért nem beszél róla senki.. meg azért is mert már semmi jelentősége nincs. Túlléptünk rajta és már belátjuk, hogy ez volt életünk legjobb döntése. Miért beszélnénk a múltról, mikor a jelen sokkal szebb? – nézett rám a leg elbűvölőbb mosolyával
Hm... Ügyes próbálkozás, de ez most nem jön be.
- Én tudni szeretném- makacskodtam
- Jól van. – adta meg magát- Mi érdekel pontosan?
- Ti ugye barátok voltatok emberként. Hogy lett ebből szerelem? Mikor tudta meg, hogy ő is szeret? És miért épp aput választotta?
- Igen, azok voltunk. Ez egy nagyon hosszú történet.
- De időnk ugye bár van bőven…
- Összefoglalom a nagy lényeget.
És végre halhattam élete minden egyes mozzanatáról, amiben én még nem szerepeltem. Mesélt nekem arról, hogy miért hagyta el apu anyut, hogy mennyire szenvedett azután. Az érzéseiről, amiket anyu nem viszonzott. Apu olaszországi megmentéséről. A vörös hajú vámpírnő, Viktória bosszújáról, hogy miként játszotta ki őket. És végül a nagy szakításról, majd az én születésemről.
Még beszélt a kezdett beesteledni. Észre sem vettük, hogy elszaladt az idő.
- Mintha nem is az én szüleim története lenne.
- Igazából teljesen nem is az. Már úgy értem, hogy az édesanyád akkor még ember volt és nem tartoztak össze ennyire. Onnan, hogy Bella vámpír lett megkezdődött az „Örökkön örökké” . Ők a ritka kivételei a „Még a halál el nem választ!” jelentésének.
- Ezért mondtam, hogy semmi okod a féltékenységre. Te félig ember vagy, így nincs gond, de egy vámpír és egy vérfarkas… - elharapta a mondatot. A közeli fákat kémlelte.
- Mi az? – kérdeztem dermedten
- Érzed? – suttogta
Beleszagoltam a levegőbe. Éreztem Jaket, a tengert, az eső áztatta fa illatát és még valamit. Volt egy illat, ami nem illett bele a környezetbe. Egy finom, édes illat.
- Vámpír! – kiáltottam
- Menj! – szólt Jake a part felé lökve és hirtelen kirobbant a nagy barna farkas bundája, majd futásnak eredt.
Fél másodpercem volt eldönteni, hogy engedelmeskedjek, vagy sem. Tudtam, hogy megvan az esélye, hogy a lény erősebb Jakenél, de talán én beszélhetnék volna vele és az egész harc nélkül is végződhetne.
Utána futottam. A fák sebesen száguldottak el mellettem. A szél élesen fütyült a fülembe, nem hallottam a léptek zaját sem. Ha nem lett volna olyan jó szaglásom, már rég eltévedtem volna. Nem tartott sokáig, még megpillantottam az előttem süvítő farkast, de a vámpír még mindig sehol sem volt. Üldöztük erdőkön, hegyeken, pusztákon át és már kezdtük azt hinni, hogy rossz nyomon járunk, amikor hirtelen megláttuk. Tőlünk kábé 200 méterre épp egy folyót ugrott át. A férfi magas volt, kecses, mint minden magunk fajta. Sötétbarna, tüskeként meredező haját még a szél sem kócolta össze. Nem viselt cipőt, de jobban nem tudtam megnézni. Az arcát egyetlen egyszer sem fordította felénk, mintha nem is érdekelné igazán, hogy üldözzük. Mintha mindez nem lenne más csak egy játék és a végeztével barátként elválnánk. Egyszer sem próbált meg kitérni, mindig csak annyi távolságot tartott, hogy el ne kaphassuk. Végig igyekezett a part közelében maradni. Hirtelen több emlék jutott az eszembe. A vörös vámpír története villant be, ahogy az orruknál fogva vezette a vérfarkasokat. Aztán amit egyik reggel Jake mesélt az ágyban a vámpírról, aki nem messze tőlünk átlépte a határvonalat és Charlie beszámolója a La Pushtól pár mérföldre történ gyilkosságról. Mi van, ha nem is a menekülés a célja? Hiszen egyáltalán nem úgy viselkedik. Olyan mintha…
Élesen elfordultam és egy nagy lökéssel a közeli fának taszítottam Jaket, aki egy nagy puffanás kíséretében a földre hullott. Szemében az értetlenség és a harag villámai tükröződtek. Dühösen morgott és megpróbált elindulni. Minden erőmmel azon voltam, hogy visszatartsam, de erősebb volt nálam.
- Ne, várj! Ez egy csapda! –kiáltottam rá
Megtorpant, amitől én nagy lendülettel a hátamra estem. Nehéz volt kiolvasni farkas tekintetéből bármit is, de alighanem őrültnek nézhetett.
- Menjünk innen, kérlek! Tudom, mit beszélek ez nem egy hajsza, hanem egy csapda.
Nem vett rólam tudomást. Felállt és megpróbált újra elindulni, de útját álltam.
- Kérlek, bízz bennem!- könyörögtem
Láttam, hogy érvek nélkül itt semmire sem megyek, hát meg kellett őt győznöm a lehető leggyorsabban.
- Figyelj rám! Emlékszel még arra, amit az érkezésem utáni reggel meséltél?- bólintott – Azt mondtad, a vámpír nem messze tőlünk a partnál próbált meg átjutni a védelmen. Aztán Charlie azt állította, hogy a legutóbbi gyilkosság La Pushtól nem messze történt. És most, végig a part mellett szaladtunk bármikor elmenekülhetett volna, hiszen csak rám kell nézni, hogy lássa, nem birok el vele egyedül. Azt akarta, hogy kövessük. Egyetlen vámpír sem olyan bolond, hogy ne lássa, túlerőben vagytok. Már rég nem lenne itt, ha nem akarna valamit. Mondjuk minket, vagy valamelyikünket.
Még jó, hogy nem volt szükségem levegőre, mert már biztos, hogy elkékültem volna, de hatásos volt.
Jake elgondolkodott, majd futásnak indult, de az ellenkező irányba. Követtem. Beértünk La Push kis viskói közé. Jakobék háza felé vettük az irányt. A farkas az ajtóhoz szaladt és megállt. Én is odaértem, majd szélesre tártam. Bent aztán visszaalakulhatott és megindult a ruhásszekrény felé.
- Ha igazad is van – kezdte, ügyelve, hogy elég erősen megnyomja a HA szócskát – akkor sem értem. Miért kellene neki bármelyikünk is?
- Fogalmam sincs – ismertem be, de aztán eszembe jutott valami – Seth!
- Mi van vele? – fordult felém
- Emlékezz csak vissza! Seth eltűnése előtt Paul érezte az egyik ösvényen ugyan ezt a szagot. Mi van ha Seth nem csak elkóborolt? Mi van h ő és a társai vitték el?
- Ha Seth átalakul ott lettünk volna percek alatt.
- Talán nem volt rá ideje. Nem tudom miért, de úgy tűnik, a vérfarkasokra utazik.
- Sam és a többiek ide tartanak. Hallották az elméleted. Érdekelni fogja őket ez is. Honnan veszed, hogy többen lehetnek? Őt is megéreztük, akkor a többieket is kellett volna.
- Nem, ha elég távol maradnak tőletek. Egyedül nem bírt volna el Sethtel.
- Az sem biztos, hogy köze van hozzá.
Ekkor a táskámban megcsörrent a telefon.
- Anyu az. – olvastam hangosan – szia, anya
- Szia, mi újság?
- Nem fogod elhinni mi történt ma – azzal elmeséltem a mai napunkat, ügyelve, nehogy kihagyjam valamelyik fontos részletet.
- Nem rossz gondolat, de attól tartok nem Jaket akarják, sőt, nem is a vérfarkasokat… Hanem téged. – mondta döbbenten, mintha a szavak nem is az ő száját hagyták volna el. – Pont ezért hívtalak. Történt valami és haza kell jönnöd. Ne ijedj meg, de hozz magaddal valakit. Kérdd meg Jaket. Ha igazam van, a vámpír utánad jön.

8. Fejezet - A tetthely

Az ajtó lassan nyílt. A szívem úgy verdesett, akár egy csapdába esett madár. Jake lépett a szobába. Haja össze-visszaállt a már-már viharossá vált széltől. Arca nem volt komor, inkább elgondolkodó.
- Szia – köszönt csendesen.
- Szia – éreztem, ahogy a torkomban lévő gombóc nőni kezd – Mi történt?
- Előbb beszélnünk kell, aztán elmondok mindent. Ígérem.
- Áll az alku. – mondtam nem túl magabiztosnak tűnő hangon, szinte fulladozva.
- Figyelj… - kezdte, de aztán a kezemben lévő bőröndre tévedt a tekintete - Hová mész? - kérdezte döbbenten
- Nagyapához. Megértem, ha szükséged van egy kis időre, amíg ezt átgondolod és azt is, hogy nem megy a dolog egyről a kettőre…
- Nem mehetsz el.
- Miért? – kérdeztem csendesen.
- Csak hallgass végig!... Sajnálom, hogy úgy kiborultam… Ne hagy’ mondjam végig! – emelete fel a kezét mikor közbe akartam vágni. – Nem tudom, hogy is írjam ezt le… Oké, mondjuk azt, hogy a világom nemrég nem állt másból csak feketéből és fehérből. Nem ismertem mást. Beleszülettem egy kettéosztott fakó életbe, ahol a vámpírok nem voltak mások csak gonosz lények, akiktől minden áron védenem kellett a jókat. Nem volt középút. Jó voltam vagy gonosz. Fehér vagy fekete.
- Ó szóval most akkor mi lennénk a feketék? –kérdeztem végignézve hófehér karomon.
- Megígérted. – emlékeztetett - Koncentrálj légy szíves!
- Oké, rendben, befogtam- mondtam, majd látványosan behúztam a számon lévő láthatatlan zipzárt.
- Most jön a lényeg… Aztán nem sokkal utána megismertem egy lányt, akinek egyetlen pillantása elég volt hozzá, hogy lássam a világ tele, van színekkel. Számomra megszűnt a két ellentét. Nem vágytam másra csak a tündérre, aki mindezt megmutatta.- Odasétált hozzám és letérdelt az ágymellé. Én a lábamra meredtem. - Szeretlek Nessie. Téged. A lányt, akinek a szemébe nézve a vámpírok gyűlölete elvakult, gyerekes dolognak tűnt. Akinek védelméért a legnagyobb ellenségem kezébe adtam az életem és végül, a lányt, aki örökké és visszavonhatatlanul elrabolta a szívemet.
Szükségem van rád és nem foglak elveszíteni csak, azért mert véletlenül egyszer hibáztál. Azért vagyok, hogy vigyázzak rád és a szavamat adom, hogy soha többé nem fordul elő ilyen még egyszer.
Mielőtt belépett eldöntöttem, hogy erős leszek, és bármit fogok hallani, nem fogok sírni. Azonban a megkönnyebbülés hullámai erősebbek voltak az elhatározásomnál és abban a percben, hogy ezt kimondta darabokra törték. Könnyeim a kezére csöppentek.
- Te sírsz? – kérdezte döbbenten miután megemelte a fejem.
- Nem. – hazudtam szipogva, mintha legalább is átverhettem volna.
- De hát miért sírsz? – javította ki magát
- Csak, mert annyira megkönnyebbültem, és mert még soha nem mondtak nekem ilyen szépet. – bőgtem teli szájjal.
- Nem vagy egy könnyű eset. – nevetett idegesen – Ettől függetlenül, amit mondtam igaz, még ha órákba telt is mire így összeraktam.
- Nem lehetett egyszerű, de nagyon jól sikerült. – dicsértem nevetve és próbáltam összeszedni magam.
- Ha Embry hallotta volna, mostanra tuti fetrengne a röhögéstől. – fintorgott.
- De csak mert az érzelmi szintje egyenlő egy szamáréval.
- Ebben igazad lehet. – kuncogott.
Egy pillanatra elgondolkodott, majd a homlokára csapott és felugrott.
- Jaj! Majd el felejtettem. – kiáltotta – Kérdeznem kell valamit.
Féltédre ereszkedett és megfogta a kezem. Elakadt a lélegzetem.
- Jake… ugye nem teszel semmi meggondolatlant? – kérdeztem elhűlve.
- Ne izgulj, tudom, mit csinálok. Ja és nem ér kinevetni. – vigyorgott
- Becsszó.
- Szóval… Renesmee Cullen… lenne kedved eljönni velem… vacsorázni?
Oké csaló voltam és hazug, de egyszerűen nem bírtam ki. Elképzeltem magunkat a Rabbit első ülésén kisestélyiben, útban a sarki McDonald’s felé és nem volt olyan önuralom, ami parancsolhatott volna nekem. Hatalmas kacajban törtem ki.
- Mondtam, hogy nem ér kiröhögni. – emlékeztetett idegesen.
- Bocsánat. Ne haragudj! – mondtam még mindig a nevetéstől rázkódva. Megköszörültem a torkom és megpróbáltam helyrepofozni az arcizmaimat. Mikor úgy éreztem, győztem, kihúztam magam, nagy levegőt vettem és roppant komolyan azt mondtam: – Jakob Black szívesen elmennék.
Hatalmas vigyor terült el az arcán és tudtam, innentől már mindent szabad.
- De mégis honnan jött ez az őrült ötlet?
- Hát gondoltam, mostanában úgyis kijár neked a természetfeletti dolgokból. Miért ne lehetnél normális ember legalább egyetlen estére?
- És mit tervezel pontosan?
- Az legyen meglepetés! A lényeg az, hogy holnap este nyolcra érted jövök. Addigra legyél kész.- mondta mosolyogva.
- Értem jössz? De mégis honnan? – kérdeztem döbbenten.
- Nem lövöm le a poént, de meg fogsz lepődni annyit, garantálok.
- Oké. Most már csak egyetlen kérdésem van…- kérdően felvonta a szemöldökét - Mikor csókolsz már meg?
- Hölgyem, kívánsága parancs. – nevetett majd leült mellém és ajkunk szenvedélyesen összeforrt.

-0-

Szaladtam. Már nem tudtam, merre megyek, csak vittek a lábaim egyre beljebb és beljebb az alagút mélyére. Fogalmam sem volt mióta bolyoghatok már ott. Az idő összefolyt és a pánik kezdett úrrá lenni rajtam. Egyszer csak megpillantottam egy alakot a falnak támaszkodva. Fekete haja beleveszett a sötétségbe. A rajta lévő vörös ruhától fehér bőre mintha világított volna.. Meghallhatta, hogy jövök, mert felém fordult. Megtorpantam.
- Nessie, mit keresel itt? – kérdezte értetlenül.
- Alice? – kérdeztem hitetlenkedve.
Ő volt az és valahogy mégsem. Volt valami az arcán, ami nem stimmelt. Aztán, mint a villámcsapás úgy hasított belém a felismerés. A szeme. A szeme olyan volt akár a vér. Megfagytam.
- Nem, az nem lehet. Te nem lehetsz… – suttogtam remegő hangon
- Sajnálom Renesme – hallottam Aro vérfagyasztó hangját, csakhogy ő nem volt ott. Alice beszélt.
- Alice ne csináld! – könyörögtem.
- Micsoda pazarlás! – rázta a fejét
Már tudtam, mi következik. A kezére meredtem. A fény megcsillant a már jól ismert vasrúdon. Nem bírtam még egyszer végignézni. Behunytam a szemem.
- Nessie, Nessie! – hallottam Jake távoli hangját
Mit keres ő itt? Nem lehet itt. Az mondta, megvéd minden áron. Még az élete árán is. Nem őt nem bánthatja.
- Ne nyúlj hozzá! – ordítottam torkom szakadtából
- Nessie, ébredj!
Felugrottam.
- Mi történt? – kérdeztem levegő után kapkodva
- Mondd meg inkább te! Rosszat álmodtál. Vagyis remélem, mert ha nem, akkor nem értem mi rosszat csináltam amiért ilyen verést érdemeltem. – mondta az arcomat kémlelve. – Kiabáltál is. Alig bírtalak felrázni.
- Miket mondtam?
- Valami olyasmit, hogy „Alice ne!” meg egy csomószor kimondtad a nevem, és egyre csak ordítottál, csapkodtál meg ilyesmi. Tiszta kék-zöld folt vagyok. Nem tudtam, hogy ennyire veszélyes vagy mikor alszol. – mosolygott
- Általában nem is. Legalább is senki nem panaszkodott még… Teljesen megőrjítenek ezek az álmok - morogtam
- Máskor is előfordult már ilyen?
- Minden éjszaka és mindig ugyan az. Kivéve ma. Ez most más volt, de csak pár dologban.
- Miről álmodsz?
Elmeséltem neki mindent elejétől a végéig, remélve, hogy nem fog teljesen bolondnak nézni.
- Hát ez furcsa. – mondta végül, mikor befejeztem. – Szerinted jelentenek valamit?
- Fogalmam sincs. Bár tudnám, de már lefeküdni sem merek, mert attól félek véletlenül, elnyom az álom és megint a csatornában, találom magam.
- Meséltél már erről a szüleidnek?
Megráztam a fejem.
- Talán ők tudnak valami megoldást.
- Lehet. – hagytam rá. Bár nagyon kételkedtem benne.
- Pedig azt hinné az ember, hogy egy ilyen éjszaka után már csak rólam álmodozol. – mondta csalódottságot mímelve.
- Hidd, el sokkal szívesebben álmodnék rólad…- mosolyogtam és a mellkasára döntöttem a fejem. Szorosan átöleltem. - De ha már nálad tartunk… Még mindig nem mondtad el mi történt tegnap.
- Reméltem, hogy nem fog eszedbe jutni. – mondta komoran.
Felültem, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Miért?
- Oké, elmondom, de ne ijedj meg rendben?
- Majd igyekszem.
- Azt ugyebár tudtad, hogy Seth eltűnése előtt felállítottunk egy járőrözési rendet, egy védelmi vonalat, ha úgy tetszik.
- Igen.
- Amikor meggyőződtünk róla, hogy a vámpír, akit Paul elméletileg látott, nem jön vissza a napi háromszori őrködés helyett csak egy kört futottunk minden este, hogy biztos mindent leellenőrizzünk. Ez jól be is vált egészen tegnapig. Valaki délután ugyanis átlépte a vonalat. Méghozzá egy vámpír.
- Hol? – kérdeztem rémülten.
- Nem messze tőlünk a partnál. A többiek persze mindjárt üldözőbe vették. Én is siettem, ahogy csak tudtam, de későn értem oda és meglépett. Volt egy furcsa érzésem. Olyan volt mintha… mintha minden gyengénket ismerné. Nem láttam még vámpírt, aki ennél ügyesebben játszott volna ki minket.
- Ezt meg hogy érted?
- Általában nem jelent nekünk nagy kihívást elkapni őket, épp azért, mert nem tudják, hogy itt vagyunk. A vérfarkasok nem túl népszerűek. Mivel hogy nincs belőlünk túl sok. Nem is tudunk róla, hogy a mi falkánkon kívül lenne másik. Sajnos majdnem teljesen biztos és ez az ami aggaszt, Paul esküszik rá, hogy a vámpír aki után nemrég kutattunk megegyezik ezzel. Ettől függetlenül nem találkoztunk még vele, így nem tudhatott rólunk. Mégis kiválasztotta az egyetlen útvonalat, amin nem követhettük.
- Eljutott a vízig?
Bólintott. Aggasztott a dolog, nem azért, mert árthatott volna nekem, hanem mert féltettem nagyapát és a barátaimat. Habár nem hittem, hogy La Push-ba merné tenni a lábát még egyszer.
- Szerinted visszajön?
- Nem tudom. Nem hinném, hogy konkrét célja volt itt. Szerintem csak úgy vadászgatott, csak nem számolt velünk. Már messze járhat, de azért éjszaka Sam és Jared kint maradtak a biztonság kedvéért.
- Egyre több a furcsa eset.
- Nekem mondod? – sóhajtott.
- Na és mi a mai program? – kérdeztem mosolyogva. El akartam terelni egy picit, a figyelmét.
- Nem tudom. Mit szeretnél csinálni?
- Mi lenne, ha meglátogatnánk nagyapát? Biztos nagyon örülne nekünk.
- Rendben készülj össze! Én addig csinálok reggelit. – mondta, megcsókolt és kisétált.

Szerettem nagyapa házát. Itt mindig fényderült egy újabb titokra, aminek egy részét nagyapa meséinek, a másikat pedig a hihetetlen detektívérzékemnek köszönhettem. Rengeteg dolgot találtam anyu emberi életéből. A szobája még azóta is érintetlenül állt. Tudtam milyen illata volt, mit szeretett és az elfelejtett naplója választ adott sok kérdésemre. Azonban az egyetlen emberről, akiről igazán sokat meg akartam tudni, egy árva feljegyzésben sem szerepelt, vagy ha mégis csak lényegtelen dolgokkal kapcsolatban. Egyszerűbb lett volna simán csak rákérdezni, de biztos voltam benne, hogy kitérne a válasz elől, ami miatt még jobban érdekelt a dolog.
- Szóltál neki, hogy jövünk?- kérdeztem a ház felé sétálva.
- Nem
- Akkor honnan veszed, hogy itthon van?
- Az mindjárt kiderül. – mondta és bekopogott.
- Jövök! – hallottam nagyapa hangját, majd a szék csikorgását, ahogy feltápászkodott az asztal mellől
Halk lépések, majd az ajtó kinyílt és megjelent nagyapa mogorva arca. Amint meglátott minket nyomban elmosolyodott.
- Nessie, hát te hogy kerülsz ide? – kérdezte meglepődve.
- Neked is szia. – mosolyogtam – Eljöttem meglátogatni Jake-t és gondoltuk benézünk hozzád.
- Jól tettétek. Gyertek be! – mondta, majd szélesre tárta az ajtót.
Odaléptem a még mindig ámultan pislogó Charlie-hoz és megöleltem.
- Bocs kölyök, hogy ilyen lassú vagyok, csak nem számítottam rátok.
- Semmi gond. Meg akartunk lepni.
- Hát az sikerült. - nevetett.
Jakob már a díványon ült, mire mi beléptünk a házba.
- Folytasd, csak amit elkezdtél Charlie. Nem akarunk zavarni.
- Nem zavartok. Épp befejeztem a reggelit. – mondta és a konyha felé baktatott. Mi pedig követtük.
Kissé odakozmált rántotta illata csapta meg az orromat. Nagyapa nem a főzőtudományáról volt híres. Mindig emlegette mennyire hiányzik neki anyu főztje. El is döntöttem, ha vacsi felé esetleg visszanéznénk, csinálok neki valami finomat. Anyu tanított meg főzni, hogy amikor napokra elment vadászni nehogy éhen haljak. Legalább most kipróbálhatom valakin mire jutott velem.
Még nagyapa elmosta a tányérját, én leültem az asztalhoz, Jake a szemközti falnak dőlt.
- Mi újság van nálatok Nessie? – érdeklődött Charlie.
- Hát, az életünk nem sokban különbözik az ittenitől. Eltekintve attól, hogy nagyon hiányzik a sok ismerős arc. És képzeld, Alice építetett egy pontosan olyan házat, mint az itteni volt.
- Ejha, nem semmi az a lány. – mondta elismeréssel – hiányzik, nekem Alice mindig úgy tele van élettel.
- Az biztos.. – értettem egyet fintorogva. – Azon kívül elkezdtem a sulit.
Tudtam, hogy anyu mondta neki a beíratást, így jobbnak láttam túlesni a témán. Egyrészt, mert valahányszor eszembe jutott görcsbe rándult a gyomrom, másrészt mert nagyapa nem volt az a beszédes alkat, így mindig igyekeztem fenntartani a társalgás látszatát. Magyarul csacsogtam, mindenről, ami csak az eszembe jutott, de arra is figyelve, hogy nehogy elunja magát.
- Tényleg? És, hogy megy?
- Nagyon jól…- Eltekintve attól, hogy majdnem kinyírtam a legjobb barátnőmet. – tettem hozzá magamban keserűen.
- És milyen a munka Charlie? – kérdezte gyors témát váltva Jake.
- Nem ez a másfél hét volt életem fénypontja, mit ne mondjak. Épp most indultam volna, hogy megnézzek egy tetthelyet.
- Megöltek valakit? – kérdezte Jake elképedve.
- Igen, La Push-tól 2 mérföldre. Ez már a harmadik ilyen eset mióta elköltöztetek.- nézett rám. – Az első kettő Port Angelesben és ez most itt, Forksban. Egy újabb sorozatgyilkosság.- rázta a fejét. – Vigyázzatok magatokra srácok, nem tudom mi lesz, ha nem kerítjük kézre rövid időn belül azt az állatot.
- Mi miért nem hallhattunk erről? – kérdezte Jakob.
- Mert a port angelesi rendőrség nagyon, szerintem túlságosan is diszkréten kezeli a történteket. Az embereknek joguk lenne tudni, ha veszélyben van az életük.
- Miből gondolod, hogy ugyanaz volt a tettes? – faggattam tovább
- Mert mindhárom áldozatot ugyanúgy találták meg. Elhagyatottan a fák között teljesen lecsapolva. Egyetlen csepp vér sem maradt az ereikben.
Jake felé fordultam. Rémülten meredtünk egymásra. Nagyot nyelt.
- Mikor történt?
- Még nem tudták pontosan, de kb. hajnali 1 és 4 között. Jake, tisztában vagyok vele, hogy azt mondtam: minél kevesebbet ismerek titkos dolgaidról annál jobb. Ezt fenn is tartom, de tudnom kell mivel állunk szemben. Köze lehet a történteknek hozzátok?
- Azt hiszem igen. Már nem közvetlenül. – javította ki magát gyorsan, mielőtt a helyi rendőrkapitányságon találná magát - de majdnem biztos vagyok benne mi tette. Jobb lesz, ha óvatos leszel Charlie. Mi is intézkedünk.
- Rendben. Most mennem kell, de ha van kedvetek, nézzetek be este.
- Oké- mondtam és a kijárat felé indultam.
- Szia, nagyapa
- Hello Charlie.
- Te is arra gondolsz, amire én? – kérdeztem Jakob- t mikor már messze jártunk.
- A vámpír volt. Biztos vagyok benne. A francba – szitkozódott és a lábánál lépő kőbe rúgott, ami rakétaként a közeli fába csapódott - ha tegnap előbb érek oda…
- Nem a te hibád.
- De az enyém is… Szólnunk kell a többieknek… Nem értem, hogy jutott át Sam- en és Jared – en. Hogy lehettünk ilyen naivak? – kérdezte dühösen
- Nem tudhattátok, hogy visszajön. Végül is mennyi esély volt rá?
- Épp ez az. Nem kellett volna visszajönnie. Rosszul gondoltuk. Nem csak úgy véletlenül vadászott erre. Valamiért jött és ameddig nem tudjuk mi volt az, mindenkinek őrködnie kell.
Sajnálom, de azt hiszem a ma estének lőttek. – mondta szomorkásan
- Ne viccelj már! Természetes, hogy ott kell lenned. Amúgy is, minél előbb elkapjátok, annál előbb térhetünk vissza a programhoz. – mosolyogtam
- Siessünk! – mondta és futásnak eredt

Szabályok:
1.) Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad (belinkelve a blogjukat)!
2.) Tedd ki a logót a blogodra!
3.) Írj magadról 7 dolgot!
4.) Add tovább 7 embernek (ne felejtsd el linkelni a blogjukat)!
5.) Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról!

Nagyon szépen köszönöm VampireBellának & Lylynek és Lilynek, hogy gondoltak rám! Köszönöm szépen:)!

7 dolog rólam:

1, Szeretek írni.
2, Kedvenc könyveim az Alkonyat és a Vámpírkönyvek.
3, Szeretem a csokit és minden édességet
4,Szeretném körbeutazni a földet.
5,Kedvenc kajám a tészta, minden fajta.
6, Szeretek rajzolni.
7, Szeretnék minél több embernek örömet szerezni az írásaimmal.

Akiknek küldöm:
1, Crystal blogja
2, Hullócsillag blogja
3, Shaz blogja
4, Leander blogja

Ez egy blogger díj. A szabályok a következők:
1) ha valaki adja, én elfogadom, ellenvetés nélkül.
2)a logót kirakom a blogomba.
3)a szabályzatot kirakom a blogomba.
4)megnevezek hat másik blogot, akiknek átadom a címet.
5)kitöltöm a tesztet, és kirakom a blogomba.
6)megnevezem, hogy kitől-, és mikor kaptam, és nagy, színes betűkkel kirakom a blogomba.
7)betartom a szabályokat.

Akiknek adom:
Rose blogja
Voiki blogja
Hullócsillag blogja
Eszter blog
Katka&Bella blogja

Teszt:
Név: Réka
Becenév: Rékácska
Lakhely:Magyarország
Születési hely: Magyarország
Magasság: 170cm
Névnap: November 10
Foglalkozás: Tanuló
Testvérek: 2
Anyanyelv: Magyar
Beszélt nyelvek: angol és a német
Gyűjtemény: régebben szalvétákat, de már nem
Kedvencek: Twilight, Harry Potter meg hasonlók
Zsebpénz: -
Kívánság: Szeretném beutazni a világot.
Álom: Szeretnék nagy író lenni.
Cipőméret: 38
Szerencseszám: 5
Iskola:-
Osztály:10
Szeretnék találkozni: twilightosokkal, köztük Ashley Greene-el és Taylor Lautnerrel a legjobban, meg még sokmindenkivel

Ezt a díjat Lilytől és Csucsubtól kaptam. Köszönöm szépen!:)

7. fejezet - La Push

Renesme szemszöge


Egy sötét folyosón lépkedtem. Ismertem ezt a helyet, már nem egyszer jártam itt. A falakat, csakúgy, mint engem teljesen beterítette a mocsok. Nem volt egy szép látvány, de ami ennél is jobban zavart az a bűz, ami mintha marta volna a torkomat. A fal tövében rágcsálók bujkáltak. Hallottam a vérük ijedt, gyors lüktetését. Nem örültek neki, hogy itt vagyok, de mit tehettem volna, ha egyszer én vállaltam a feladatot. Hát igyekeztem arra koncentrálni. - Nem szabad félnem- bíztattam magam Éreztem, ahogy a cipőmben tocsog a víz, ami nem is csoda, hiszen akkorra már a bokámat is ellepte. De mindent meg kellett tennem, mert én voltam a felelős, amiért ilyen helyzetbe kerültünk. Eszembe jutott, hogy követhetnek. Megfordultam, de valami visszahúzott. Lenéztem ekkor vettem észre, hogy egy kéz szorítja a csuklómat. Sikításomat visszhangozták a falak. - Nessie cshhh - csitított egy ismerős hang,- Csak én vagyok az. Igyekeznünk kell! Nem tudom, mennyi időnk van még. Szemügyre vettem Jakob csodaszép arcát. Látszott rajta, hogy ideges, de hát, hogy is ne lenne, az mikor nem tudhatta megéljük-e egyáltalán a másnapot. Nem szabadott volna veszélybe sodornom. Felfedezhette a kudarc nyomait az arcomon, mert mosolyogva végigsimította ujját a hajamon. - Szeretlek. – mondta. Ekkor arcára fagyott a mosoly. Szemei összeszűköltek és egész testében remegni kezdett. Szorosan fogtam a kezét, de váratlanul ért mikor megtántorodott, így a földre zuhant. - Jake, mi van veled?- kérdeztem rémülten Nem figyelt már rám. Arcát kezei közé szorítva ordított, mint ha valaki kínozta volna. Segítenem kellett neki. - Jake, istenem, mi a baj? – kiabáltam már-már a sírás szélén. Letérdeltem mellé. Megpróbáltam magam felé fordítani a fejét, de ellenállt. Fogalmam sem volt mit tehetnék. A pánik kezdett úrrá lenni rajtam, amikor hirtelen csend lett. Jake már nem remegett, kicsit megkönnyebbültem, de rá kellett, hogy jöjjek, bizony korai volt. Ugyanis abban percben, mikor felegyenesedett és felém fordult, megpillantottam az arcot, amely többé már nem az övé volt. Aro vérvörös szemei meredtek rám. Hófehér kezében fenyegető vasrudat tartva. - Igazán sajnálom Renesme. – mondta, miközben a fejét rázta – Micsoda pazarlás. Nem értettem miről beszél, de belül egy hang azt suttogta: Fuss! A filmekben ilyenkor felzendül az a kísérteties zene, amitől a néző legszívesebben eltakarná a szemét, hogy még véletlenül se láthassa a szereplővel történő borzalmakat. Csakhogy én nem egy filmszereplő voltam és semmilyen zaj nem jelezte mi is következik. Rohanni akartam, de a lábaim nem mozdultak. Nem bírtam levenni a szemem rég nem látott ismerősömről, aki felemelte a kezében tartott vasrudat és a válla mögé emelte. A hang szinte ordított: Menekülj! , de én csak álltam egyhelyben tovább. Aro minden izma megfeszült, majd a rúd kirepült a kezéből, hogy a levegőt hasítva a hasamba fúródjon.

Felriadtam. Minden izmom kővé dermedt a rémülettől. Éreztem, ahogy a hideg verejték csurog le a nyakamon. Úgy kapkodtam a levegőt, mint aki több száz kilométert futott. Nagy nehezen sikerült megmozdítanom a kezemet, hogy az álombeli seb helyét megtapinthassam. Nem volt ott semmi. Nagyot fújtam.
1 hónapja, minden egyes éjjel, ugyan azaz álom és mindig ugyan az a vége. A halálom.
- Vajon mit jelenthet? – tűnődtem.
A nap sugarai a szemembe sütöttek. Ideérkezésem óta ez volt az első eset. hogy nem az eső kopogására ébredtem.
- Talán meg kéne említenem anyuéknak. – morfondíroztam tovább - de végül is minek idegesíteném őket, már így is van elég bajuk velem.
Este sokáig sustorogtak. Anya még Jake-el is beszélt, de mikor bejött, hogy átadjon engem, úgy tettem, mintha aludnék. Nem bírtam volna elviselni, ha ő is szánalmat érezne irántam. Minden nap telefonált. Ilyenkor órákig dumáltunk, de ez nem volt ugyan az. Rettentően hiányzott. Szükségem lett volna valakire, aki megért, akinek valójában elmondhatom, mit érzek és hogy ő tiszta szívből, - nem azért, mert a gyereke vagyok – azt mondhassa nem a te hibád volt. Akkor talán tényleg elhihetném, hogy lehetett volna másképp is a tegnapi nap. Jake ilyen ember volt. Nem hazudott nekem csak azért, mert ettől jobban éreztem magam. Mindig megmondta az igazat és segített, ha bajban voltam. De vajon mit gondolna arról, ha megtudná, hogy olyan vámpír vagyok, akiknek az elpusztításán évek óta fáradozik? Egy gyilkos. Na jó, tény és való, hogy senki sem halt meg, de a lényeg attól még ugyan az. Nem tudnám az életemet elképzelni nélküle.
Gondolataimból kopogtatás rázott fel. Kiugrottam az ágyból és az ajtó felé lépkedtem. Útközben magamra rántottam az Alicetől kapott köntösöm.
Alice jóvoltából több cuccom volt, mint egy áruház ruhaosztályán, nyitás előtt. Aminek örültem is volna, ha nem úgy öltöztet, mint egy Barbie babát. A fodros, kék ruháimmal kitapétázhattam volna az egész iskola falát és még mindig maradt volna bőven. Ennek ellenére folyton csak jöttek és jöttek az újabb darabok. Rendszerint ilyenkor fellázadtam és Alice egy: „Olyan vagy, mint anyád!” című mondat kíséretében, sértődötten faképnél hagyott. Viszont igaza volt. Öltözködés tekintetében teljesen anyura ütöttem. Nénikémet, viszont,- ha lehet azt mondani – még a hideg is kirázta az egyszerű farmer-póló összeállítástól.
Magamra húztam és kitártam az ajtót.
- Ébren vagy már? – kérdezte mosolyogva apu.
A konyhából rántotta illata csapta meg az orromat. Nem láttam ugyan, de feltételeztem, hogy anyu tetszeleg a szakács szerepében.
Semmi bajom nem volt az emberi étellel, azon kívül, hogy nem igazán rajongtam érte, de félig emberi részemnek szüksége volt valamilyen rendes táplálékra is a véren kívül, így mikor anyu elém rakta a reggelimet általában igyekeztem nem túl fancsali képet vágni hozzá.
- Mint látod. – mondtam a szememet dörzsölgetve.
- Gondoltam tudni akarod, hogy Ashley jobban van. Tegnap rögtön a kórházba vitték és vérátömlesztést kapott. Rendbe fog jönni pár nap alatt.
Végre valami jó hír! Hihetetlenül megkönnyebbültem, ugyanakkor aggasztott, hogy mi lesz, ha rájön, hogy én voltam, aki ezt tette vele. Apu rögtön tudta mi nyomaszt.
- Nem emlékszik mindenre, de tudja, hogy valami vagy valaki megtámadta, úgyhogy ki kell találnunk egy biztos alibit számodra.
- Oké. Bemehetek hozzá?- kérdeztem reménykedve.
- Jobb lenne, ha egyelőre nem mennél. Még zavart és nem szeretném, ha a látogatásoddal beugranának neki a dolgok, amint visszajöttél meglátogathatod.
- Visszajöttem? – néztem rá értetlenül.
- Igen. Édesanyád beszélt tegnap Jacobbal és úgy döntöttünk, pár nap La Pushban jót tenne neked. Persze csak ha te is benne vagy.
- Tényleg? Ez komoly? – kérdeztem szinte már ugrálva. - Igen, igen, igen szeretnék. Nagyon szeretnék. Köszönöm, hogy elengedtek. – öleltem meg. – Megyek is pakolni. – hadartam, majd megfordultam és becsaptam az ajtót.
Gyorsan megfürödtem. Igyekeztem nem fantáziálni Jake-el való találkozásunkról ilyen közel apuhoz. Őt ismerve mire kettőt pislognék, egy kolostor ablakából nézegethetném, La Push távoli partjait. Mikor ezzel megvoltam, felhúztam egy koptatott farmert és egy kékeszöld pólót. Ez volt a kedvenc színem és abban még a divatdiktátor nénikémmel is egyetértettünk, hogy ez ment a vörös hajamhoz a legjobban.
Nem kérdeztem, hogy mennyi ideig maradhatok, de nem gondoltam, hogy egy hétnél több megengedett lenne, így hét napra pakoltam ruhát. Nyakamba akasztottam a nyakláncom, amin a Cullen család címere díszelgett - gyanítottam, hogy valami olyasmi célja lehet ennek az ékszernek, hogy ne felejtsük el honnan jöttünk, bár nem hittem, hogy ez valaha is lehetséges lenne – , befaltam a rántottát és már indultam is. Kicsit szomorú voltam, mert még soha nem voltam ennyi időt távol a családomtól és tudtam, hogy nagyon fognak hiányozni, még ha csak egy hétre megyek is. A búcsúzkodás amúgy sem az én asztalom. Ilyenkor a könnyzacskóim mindig túlzásba viszik a termelést.
Anyu és Apu vittek ki a reptérre. Sejtettem, hogy legszívesebben búcsúzás gyanánt mindketten addig szorongatnának, ameddig a nyelvem nem lóg, de tudták, hogy már a puszta gondolatától is borsódzik a hátam, így egy gyors ölelés és néhány: „Vigyázz magadra!” után beszálltam a gépbe.
Az út hosszú volt. Elhoztam magammal a „Büszkeség és Balítélet”-et , mert ez volt a kötelező olvasmány és nem akartam lemaradni, de az út felénél már elolvastam, így a maradék időben gondolkodtam. Jó volt úgy elmerengeni, hogy nem tudta, senki mi jár a fejemben. Bátran tervezgethettem a megérkezésemet és az elkövetkezendő éjszakánkat, Persze amit általában elképzelünk, nem igazolódik be, de álmodozni azért csak szabad.

Az idő csak úgy repül, ha jól érzed magad és én nagyon jól elvoltam a képzeleteimmel, amikor arra eszméltem, hogy ereszkedünk. Minden gond nélkül begurultunk a Port Angeles-i kifutóra és még mielőtt a jónép mozgolódni kezdett volna, én az ajtóhoz siettem.
Izgatott voltam ugyan akkor féltem is a találkozástól. Nem azért mert tartottam tőle, hogy Jake esetleg nem jön elém vagy, nem is szeretné igazából, hogy itt legyek. Ilyesmi meg se fordult a fejemben, az igazság az – és ez még a saját fejemben is nevetségesnek tűnt-, hogy attól féltem Jake helyett Aro vár majd rám.
- Hát persze, Renesme. Mert jobb dolga sincsen, mint egy emberektől zsúfolt reptéren gyilkolászni…- korholtam magam mosolyogva – Majd megkérem Jake-et, hogy ajánljon, be valami jó agy kurkásznál. – döntöttem el.
Azon kívül reggel anyu elmondta, hogy beszámolt Jakenek a történtekről, ami újabb problémákat vetett fel. Mi van, ha ezek után már nem érdeklem? … Akkor viszont nem mondta volna azt, hogy jöjjek le ilyen hamar. –nyugtattam magam, mielőtt ilyen közel a célhoz, előjött volna minden pesszimista hajlamom.
Kiléptem a szabadba. Teli tüdővel szívtam magamba a környék illatát. Egyszerűen hihetetlen mennyire hiányzott itt minden. Aztán megpillantottam őt és minden félelmem szertefoszlott. Ott állt a motornak támaszkodva, karba tett kézzel, arcán hatalmas vigyorral. Nem volt valami jó az idő, de csak egy térdnadrágot viselt, pólója izmos testéhez tapadt. Soha még ilyen szívdöglesztőnek nem láttam. Mit tesz az emberekkel a távolság!? Minden önuralmamra szükségem volt, hogy átlagemberi tempóval lépkedjek. Lefékeztem előtte és rámosolyogtam.
- Rég láttalak idegen. – nevetett ő is.
- Talán hiányoztam? – incselegtem
Nem válaszolt csak magához húzott és megcsókolt. Ajka szenvedélyesen kereste az enyémet. Szorosabban magamhoz húztam. Jake sóhajai csengtek a fülemben.
- Ember, menjetek szobára!- hallottam Embry hangát a hátam mögül.
Eddig észre sem vettem, hogy ő is itt van. Éreztem, ahogy Jakob szája mosolyra húzódik. Eltoltam magamtól.
- Ezt igennek veszem- mondtam, majd megfordultam, hogy köszönhessek pofátlan barátjának, is- Szia, Embry. Nem is láttalak. Bocsi.
- Azt vettem észre. – vigyorgott. – Mehetünk?
- Persze. – válaszoltam majd felpattantam Jake mögé és szorosan átfogtam.

Úgy láttam mindenki nagyon várta már az érkezésem, de nem sokáig élvezhettem barátaim társaságát, mert Jake a ház felé terelt. Gondoltam most az egyszer nem hagyok rumlit magam után és kérek egy szekrényt Jakobtól, amibe kipakolhatom a ruháimat, de Jake annyira feszülten próbált a partra vinni, hogy a végén feladtam és inkább későbbre halasztottam a rendezkedést. Azt mondta meg kell beszélnünk valamit, viszont nem szeretné, ha Billy is hallaná. Azonban a nagy eszmecsere helyett csak némán sétálgattunk egymás mellett. Nem, úgy ahogy egy szerelmes pár andalog, nagyon is nyugtalanul. Nem volt jellemző rá ez a viselkedés. Általában be sem állt a szája és én ezt mindig természetesnek vettem. Épp ezért kezdtem egyre idegesebb lenni, miközben arra vártam mikor böki ki végre mi nyomja a szívét.
Soha nem voltam egy türelmetlen gyerek, de fél óra hallgatás után már nálam is betelt a pohár. Megálltam. Jake szembefordult velem.
- Mi a baj? – kérdeztem szelíden arcát ujjaimmal, hegyével megérintve.
Megfogta a kezem és az oldalamhoz simította.
- Tudnom kell mi történt tegnap. – mondta komoran.
- Azt hittem anyu elmesélte. –tereltem homlokomat ráncolva.
- Igen, de csak nagy vonalakban és egyébként is tőled szeretném hallani.
Sejthettem volt, hogy erről van szó. Igaza volt. Joga volt tudni, még akkor is ha már előre rosszul voltam a gondolattól, hogy megint át kell élnem a szomjúságot, látnom kell Ashley kétségbeesett rettegő arcát, de Jake-ért többre is képes lettem volna. Újra megfogtam a kezét.
- Biztos, hogy ezt akarod? – kérdeztem tétovázva.
- Igen. – vágta rá gondolkodás nélkül
Nagy levegőt vettem és visszagondoltam arra a pokoli délutánra. Épp Ashley csuklójába készültem fúrni fogaimat, amikor az illúzió szertefoszlott.
Jake hátrálva elrántotta a karját. Arca iszonyatos kifejezést öltözött.
- Azt hiszem, tudom mi történt ezután. – mondta csendesen.
Nem mertem ránézni. A lábamnál lévő kavicsot elemeztem. Számítottam erre a reakcióra is, de reménykedtem benne, hogy megérti vagy legalább mellettem áll. Belül egy kis önző részem azt akarta, hogy átöleljen, és azt mondja: Annyira sajnálom. Nem a te hibád volt.
De nagyon jól tudtam, hogy én tehetek róla és nem hibáztathattam Jake-t, amiért kiakadt. A helyében én is így reagáltam volna.
- Sajn… - kezdtem volna mentegetőzésembe, amikor egy éles vonyítás félbeszakított.
Mindketten a hang irányába kaptuk a fejünket.
- Mi volt ez? – kérdeztem ijedten.
- Baj. – mondta és futásnak eredt
- Veled megyek.
- Ne. Menj haza! – kiáltotta vissza, majd eltűnt a fák között és én ott maradtam egyedül, tanácstalanul.
Talán igazam volt és ezek után tényleg rám sem bír majd nézni. Jobb barátnőt érdemelne. Jake soha nem bántott senkit. Nem úgy, mint én. A gyilkosság az életem. Akaratom ellenére is a részemmé vált és nem érdekes, hogy állat- e vagy ember, az áldozat attól még áldozat marad. Anyu ilyenkor azt szokta mondani gondoljak rá úgy, mint ahogy egy ember tenné. Ők is elfogyasztják az állatokat, csak kevésbé eleven formában. De hát, hogy lehetne akár csak összehasonlítani is a kettőt? Az embereknek nem kell érezniük a szomjúságot, a félelmet, amit minden élőlény érzett, ha csak észrevette, hogy a közelben vagyunk, és nem kell megküzdeniük a lelkiismeretükkel minden étkezés után. Mert őszintén ki látott már a hamburgere fölött zokogó éhes pacákot? Ha esetleg mégis előfordult, biztos, hogy nem a bocit siratta. Néha szerettem volna csak egy átlagos ember lenni. De vámpír vagyok - még akkor is, ha a másik részem emberi – és elfogadtam az ezzel járó dolgokat. Az életem nem volt rossz, sőt. De igyekeztem nem belegondolni a sok kárba, amit okoztunk pusztán csak azért, mert létezünk. Az egész életmód dolgot egészen megszoktam már, azt hittem legyűrtem, egészen tegnap délutánig.
Nem tudom meddig állhattam ott gondolataimba merülve, amikor arra eszméltem, hogy alkonyodik. A nap lemenő sugarai vörösre festették a vizet. A szél makacsul borzolta a hullámokat. Elég hűvösnek ígérkezett az este. Úgy döntöttem ideje hazaindulni.
- Jake már biztos hazaért- gondoltam, de mikor beléptem a szobába a bőröndömön kívül nem találtam más ismerőst.
Lehet, hogy nem is jön vissza. Talán mindvégig igazam volt és ez már túl sok volt neki. Talán haza kellene mennem. Hagyhatnék neki egy levelet. Legalább megkönnyíteném a dolgot mindkettőnknek.
Az igazság azonban az, hogy ha mélyen magamba néztem, tudtam, hogy nem csak jó szándékból tenném, hanem mert minden porcikámmal menekülni szerettem volna. Úgy éreztem egyetlen mondatával porrá tudna zúzni és nem lenne képes többé senki összerakni. Egyébként is nem számíthattam arra, hogy Alice segítséget küld, mivel az ilyen félvéreket, mint amilyen ugye én és Jacob is vagyunk, nem látja rendesen, de mivel én félig vámpírnak születtem, így a körülöttem lévő személyeket figyelni tudja, kivéve, ha valamelyik farkas a közelemben van. Az évek során már hozzászokott, hogy ilyen körülményesen jut el hozzám, de eleinte frászt kapott tőle.
A következő gép csak másnap indul, de nagypapa biztos örülne, ha benéznék hozzá. Tehát az alvás megoldva.
Viszont nem akartam csak úgy, búcsú nélkül elmenni. Jake ennél többet érdemelt és megfogadtam: bármennyire is fog fájni végig fogom hallgatni.
Nem pakoltam még ki. Ez egyrészt jó volt, mert így nem kellett a ruháimmal szórakoznom, ellenben majd’ megőrültem a várakozástól. A falon lévő óra mutatója mintha mágnesként ragaszkodott volna minden egyes perchez.
Már teljesen besötétedett, amikor a bejárati ajtó becsapódott.
- Hát itt az idő. – sóhajtottam.