- Szervusz, Jane – köszönt, Alice, mintha vendégink legalábbis a délutáni teára érkeztek volna.
- Alice, micsoda meglepetés! – köszönt Jane is, cseppet sem meglepetten, miután láthatóvá tette arcát.
El is felejtettem már mennyire gyönyörű, de angyal arca mögé maga az ördög bújt.
- Miért? – suttogtam. Egyelőre csak ennyit bírtam kinyögni
- Tessék? – kérdezte meglepetten
- A húgom arra lenne kíváncsi, hogy minek köszönhetjük a látogatásotokat? – segített ki Alice.
Bólintottam.
- Hát persze, hogy arra. – mondta önelégült vigyorral – A helyzet az, hogy ez egy hosszú történet és nem csevegni jöttünk… de azt hiszem valamiféle magyarázatot adnunk kéne az elkövetkezendő…. hát mondjuk úgy, nem túl kellemes eseményekre.
Azzal a paranccsal érkeztünk, hogy fogjuk el a legifjabb Cullent, de arra nem számítottunk, hogy egy sokkal értékesebbet kapunk helyette. – nézett Alicere.
Furcsa volt ezt éppen Jane szájából hallani, ugyanis soha nem csinált belőle titkot, mennyire utálja Alicet. Éppen ezért, biztos voltam benne, hogy Aro szavait használja.
- Miért? – kérdeztem újra
Jane elgondolkodott.
- Gianna – szólt hátra, majd a szólított vámpír előre lépett és ledobta a csuklyáját.
Elég volt egyetlen pillantást vetnem az arcára és minden világos lett. Mint mikor a kirakós darabkái a helyükre kerülnek és hirtelen látható lesz az egész kép.
Az a gyötrelmes, de számomra még inkább csodálatos nap villant az agyamba Volterrában, mikor Edward azt hitte meghaltam, ezért öngyilkos akart lenni.. Az emlék homályos volt, mégis tisztán láttam a pultnál ülő nő arcát és halványan emlékeztem még Edwarddal való beszélgetésünk részletére.
- Tudja, vajon mi folyik itt?
- Igen, mindent tud
- És azt is tudja, hogy egy nap őt is meg fogják ölni?
- Tudja, hogy megvan az eshetősége, de azt reméli, úgy döntenek, megtartják.
- Az szeretné, ha bevennének maguk közé?
- Igen
Úgy látszik a vágya teljesült, de nem ez volt az egyetlen kép, amit róla őriztem. Volt egy másik, Renesmee sulijában. Aznap, mikor Renesmee rátámadt Ashleyre láttam egy nőt. Egy, akkor még kreolbőrű, zöld szemű nőt. Akit figyelmetlenségemben fellöktem. Tudtam, hogy valakire emlékeztet, de sehogyan sem tudtam rájönni ki lehet az. Egy tanár volt. Ekkor végképp leesett a tantusz.
- Figyeltek minket. – állapítottam meg elborzadva.
- Igen. – felelte immár Gianna – az volt a dolgom, hogy tartsalak szemmel titeket és sikerrel jártam, így megkaptam méltó jutalmamat. – mutatott végig magán
A sztori egy része összeállt, de volt egy dolog, amit még mindig nem értettem. Fogalmam sem volt, hogy jön ehhez Renesme. Valószínűleg láthatta értetlen arckifejezésem, mert tovább folytatta.
- Amint megláttam, hogy a lány megtámadja azt a másikat, rögtön jelentettem…
- Az csak egy baleset volt és nem történt semmi. - vágtam közbe - Odaértünk, mielőtt bármit is tehetett volna. – mondtam ingerülten
- Ó, igen? És hány ilyen balesetnek kell még történnie, hogy beismerjétek a lány nem biztonságos ránk nézve? – kérdezte Jane dühösen
- Renesmee csak 3 éves. Idősebb vámpírokkal is előfordult már, hogy hibáztak.
- Ez a hiba nagyon sokba kerülhetett volna nekünk. Csak pillanatokon múlt, hogy nem kellett lemészárolnunk egy egész iskolányi gyereket. – kiabálta, bár meg voltam róla győződve, hogy nem ez miatt lettek volna „álmatlan éjszakái”.
- De mint már mondtam nem történt semmi… - szűrtem a fogaim között
- Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a tényt, hogy veszélybe sodort mindnyájunkat. Egyetlen perc alatt lerombolhatta volna mindazt, amit hosszú évszázadokig tartott felépítenünk. A létezésünk titkát.
- De miért csak most? Miért csak ennyi idő után jelentetek meg? – kérdeztem ezzel is húzva az időt, miközben kétségbeesetten kutattam valamilyen megoldás után.
- Volt egy két dolog, amit el kellett intéznünk. –vigyorgott valamin, amit láthatólag csak ő értett.
Tudtam, hogy lennie kell valamilyen kiútbak, de abban a percben még a gondolkodás is nehezemre esett, nemhogy a tervezés. Kezdett úrrá lenni rajtam a pánik. Nem kellett nagyon törnöm magam, hogy belássam: 6 vámpírral az oldalukon nem nálunk van az előny.
- Tehát kihallgattátok, hogy Renesmee ma Bellával jön vadászni, így gondoltátok kivárjátok, még egyedül lesznek. Arra viszont nem számítottatok, hogy én jövök el helyette. – szólt közbe Alice
- Pontosan, de azt hiszem ezt a hibát is orvosolni tudjuk valamiképpen. – mondta Jane vészjósló mosollyal az arcán. – Nos Alec. Melyiket szeretnéd inkább? – fordult testvér felé.
Miközben épp a „zsákmányt” osztották szét, Alice óvatosan közelebb hajolt hozzám és a fülembe súgta, de olyan halkan, hogy még én magam is alig hallottam:
- Készülj!
Eszembe jutott, hogy talán most láthatom, érinthetem utoljára. Szerettem volna megölelni..
- Csak semmi hirtelen mozdulat- emlékeztettem magamat.
Megfogtam a kezét és jó erősen megszorítottam. Minden érzésemet próbáltam ebbe belepasszírozni. Alice rám nézett. Láttam a szemében, hogy ő is gyötrődik. Talán soha többé nem láthatom és még annyi mindent kellett volna mondanom neki. Olyan sok volt az időnk rá és mégis annyira kevés.
- Kérlek ne! – könyörögtem, de tudtam, hogy igaza van. Kettőnknek esélye sincs velük szemben.
Jane azt hitte hozzá beszélek.
- Sajnálom Bella, de nem hagyhatunk szemtanukat magunk után. – mondta és mind a hatan megindultak felénk.
Ekkor Alice elkiáltotta magát:
- Most! – és nagyot taszított rajtam.
Nem ellenkeztem, nem harcoltam, csak futottam hátra sem nézve. Magam mögött hagyva a számomra egyik legfontosabb embert, a barátnőmet, Alicet.
-0-
Tudtam, hogy ha követnek kevés esélyem van rá, hogy le tudom őket rázni. Azt sem értettem, egyáltalán hogyan menekültem meg. Az rendben van, hogy gyorsan szaladtam, de leelőzni egy Volturit… Nem fogadtam volna rá.
A tenger felé futottam. Nem vezethettem őket hozzánk, bár teljesen biztos voltam benne, hogy tudják merre lakunk.
Kis idő múlta hátra mertem nézni és mikor megbizonyosodtam, hogy nincsenek a közelben, megfordultam és elindultam haza. Ahogy elmúlt az első ijedség rögtön átadta a helyét a mérhetetlen fájdalomnak. Lassabbra vettem a tempót. Egyszerűen nem tudtam még a családom elé állni.
Mégis mit kellene nekik mondanom? És Jaspernek? Alice az élete. Hogyan nézek ezek után majd a szemébe?
Ha képes lettem volna rá, már biztosan zokogtam volna, de nem tudtam, így maradt a szinte már-már kibírhatatlan kin és a mardosó bűntudat.
Már közel jártam a házhoz így tudtam használni a képességem.
- Edward! – kiáltottam kétségbeesettem gondolataimon keresztül és térdre roskadtam.
Nem a fáradtságtól. Egy évig szaladgálhattam volna Forks és Juneau között, akkor sem fáradtam volna el különösebben Nem ennek más oka volt, úgy éreztem, ha volt is lelkem mostanra biztosan porrá hullott. A fájdalom teljesen maga alá gyűrt és nem volt kiút. Szerettem volna elájulni, tudatlanságba merülni, de nem jött a megváltás. Most először bármit megadtam volna azért, hogy ember lehessek.
Edward egy szemvillanás alatt mellettem volt.
- Bella, mi a baj? – kérdezte ijedten és magához szorított.
Én azonban egy szót sem bírtam kinyögni. Túl sok volt ez nekem egyszerre. Még mindig sokkhatás alatt voltam.
- Alice. – suttogtam. A neve mintha égette volna a torkomat.
Ekkor már Jasper is mellettem termett.
- Bella, hol van Alice? – kérdezte nyugtalanul, de bárhogy akartam nem bírtam megszólalni
- Bella, beszélj! – parancsolta idegesen – mi történt Alice-el?
Úgy döntöttem, mivel a szavak csendben hagytak, legalább a gondolataimmal kommunikálhatok. Kiterjesztettem a pajzsom és Edward köré vontam. Visszagondoltam az elmúlt negyed óra minden egyes elhangzott mondatára. Eközben Edward arcára egyre borzalmasabb kifejezés ült.
- Nem! – suttogta, immár megértve ő is: Alicenek vége, lehet, hogy többé sohasem látjuk.
- Mondjatok már valamit! – követelte Jasper
Edward magyarázni kezdte, miközben családunk többi tagja is megérkezett. Mindenki arcán megjelent az a jól ismert kifejezés, ami a sírást váltotta fel. Egyedül Jasper volt, akin nem csak ezt vettem észre. Volt rajta valami, ami még a fájdalomnál is erősebb volt. A gyűlölet. Igen, olyan gyűlölet izzott a szemében, ami rettenetesen megrémített. Soha életemben nem láttam még ennyire dühösnek, sőt arra se emlékeztem, hogy különösebben idegesnek láttam volna valaha is.
A következő percben Edward kiáltására eszméltem.
- Jasper ne! – feldúlt bátyámnak azonban már nyoma sem volt. – Emett! – kiabált megint és ők is eltűntek
Én meg csak ültem ott tanácstalanul, összetörten és fogalmam sem volt mi történik. Még jóformán el sem gondolkodtam rajta, a két fiú vissza is tért a hadakozó Jasperrel a karjaik közt. Nem értettem egyáltalán, hogy kapták el, hiszen közülünk ő volt a legjobb harcos. Edward elengedte, de Emett még mindig szorosan tartotta.
- Eresszetek már el! –kiabálta
- Sajnálom, de nem lehet. – mondta Emett
- Figyelj rám egy kicsit! – utasította Edward – Nem mehetsz utánuk.
- Igen? És ha Bellát vitték volna el, akkor is ezt mondanád? – ordította
- Szerinted én nem tennék meg bármit a húgomért? – kérdezte haragosan
Egyre inkább kezdték felhúzni egymást. Attól féltem összeugranak.
- A bátyádnak igaza van. – védte Carlise – Nem bírnál el 6 testőrrel. Nyolcan sem bírnánk el velük. Főleg, hogy nem vagyunk felkészülve. Azon kívül már messze járnak.
- Hát nem értitek? – kérdezte tébolyultan – Nem ülhetek itt tétlenül, miközben azok az elmebetegek ki tudja mit művelnek vele.
- Nem fogják őt bántani. – mondta Carlise –Aro mindig meg akarta kaparintani magának. Nem egyezne bele, hogy…. Nem nyúlnak hozzá.
- Alice soha nem állna közéjük – mondta Esme, bár úgy tűnt még a beszéd is fáj neki. Meg tudtam érteni.
- Sajnos attól félek, nem igazán van választása.
- Chelsea – mondta sötéten Jasper, aki addigra már kezdett lenyugodni.
Chelsea egy nagyon különleges testőr volt. Ő az emberek közötti kapcsolatokat tudta variálni. Például barátság, hűség, szerelem. A szerelmet gyűlöletté változtatni és a barátokat ellenséggé. Éppen ezért volt annyira veszélyes.
- Pontosan. – bólintott Carlise
- Ha igazad van. Végünk. – mondta Emett – Alice-el az oldalukon nincs esélyünk. Tehetetlenek vagyunk.
- Erre még gondolni se merészelj! – mondta fenyegetően Edward válaszolva Jasper gondolataira. – Ne merd a lányunk belekeverni!
- Csak egy lehetőség.
- Imádom Alicet, de nem fogom Renesmet feláldozni érte.
- Te teljesen megőrültél? – kiabáltam rá. Pedig már kezdtem hozzászokni, hogy soha nem fogok újra megszólalni. – Hogy juthat ilyen még csak eszedbe is?
- Eleve nem kellene ezen gondolkodnunk, ha nem csak saját bőrödet mented. Hogy voltál képes őt ott hagyni?
Egyszerűen nem hittem el, hogy tényleg ezt mondta.
- Te komolyan úgy gondolod, hogy szánt szándékkal csináltam? Alice a testvérem. Szeretem őt az istenért! Életem legnehezebb döntése volt, amikor otthagytam, de megtettem. Nem volt választásom.
- Mindig van választásod! – üvöltötte és megpróbált felém lépni. Edward mellém lépett, szemben Jasperrel.
- És mégis mire lett volna az jó? Mostanra mindketten halottak lennénk. - kiabáltam most már én is.
Soha az elmúlt 3 év alatt nem vesztem össze egyikükkel sem. Most sem mondott egyetlen olyan dolgot, sem amit a lelkem mélyén ne találtam volna igaznak, de az ő szájából minden szó olyan volt, mintha késsel szurkáltak volna.
- Megpróbálhattad volna!
- Ebből most már elég legyen! – csattant fel Carlise – Hagyd abba, Jasper! Nem Bella hibája!
Mindenki elhallgatott. Ekkor lépteket hallottam a ház felől. Mindenki arra fordította a fejét. Renesmee és Jakob lépkedtek felénk.
- Sziasztok! –köszönt vidáman Renesmee.
- Mi van itt kerti parti? – kérdezte Jake.
Senki nem szólt. Renesmee körbenézett. Emett még mindig Jaspert tartotta. Én magamba roskadva térdeltem a fűben, a többiek pedig olyan elgyötört arcot vágtak, hogy a szívem szakadt meg, ha bármelyikükre néztem. Lehervadt az ő arcukról is a mosoly.
- Mi történt itt? – kérdezte megütközve – Hol van Alice?
