Az agyam kikapcsolt és csak az ösztöneim vezéreltek. Szinte nem is tudtam mit teszek, amikor azon kaptam magam, hogy már csak méterekre vagyok a sulitól. Alice mellettem rohant.
- Bella, állj meg! – parancsolta – Ne keltsünk feltűnést!
Nem mintha ekkora sebességnél bárki is megláthatott volna bennünket, de azért lassítani kezdtem. Bent épp kicsöngettek. A diákok egymást lökdösve tolongtak a folyosón, abban a vidám tudatban, hogy egy újabb rémes órán vannak túl.
Sehol sem láttam Edwardot, sem Renesmet, de ennyi erővel egy tűt is kereshettem volna a szénakazalban. Alice mégis magabiztosan tört utat a tömegben.
Majd meg őrültem az idegességtől.
- Nem tudnánk ennél is lassabban menni?- morogtam magamban, holott tudtam, hogy átlag, emberi tempóban számítva szinte elsuhantunk az emberek mellett.
Épp befordultunk az egyik sarkon, amikor ismét felzendült a csengő hangja. Hallottuk, hogy az utolsó osztályterem ajtaja is bezárul. Csak ez kellett nekünk. Egy szemvillanás alatt átszeltük az iskola épületének felét. Egy sötétebb folyosóra érve halk zokogás hangja ütötte meg a fülemet. Megtorpantam.
Renesme volt az. A mosdók előtt állt Edward vállára támasztott fejjel. Egész testében remegett. Edward próbálta nyugtatni, látszólag sikertelenül.
- Mi történt itt? – kérdeztem rémülten.
- Anya. – sírta teli szájjal Renesme majd az én nyakamba vetette magát. – Nem tudtam… nem akartam… - szipogta.
- Nyugodj meg! Nincs semmi gond.
Teljesen értetlenül meredtem Edwardra. Életében nem láttam még ennyire kiborulva Renesmet. Hatalmas lehetett a baj, de nyilvánvaló volt, hogy egy szót sem fogok tudni egyelőre kihúzni belőle. Hát máshol kellett próbálkoznom.
- Edward?
- Menjünk innen! Majd út közben megbeszéljük. – jelentette ki és Renesmevel az oldalán kifelé lavírozott.
- Megyek, szólok az igazgatónőnek, hogy haza visszük. –mondtam és elindultam az ellenkező irányba.
A folyosók kihaltak voltak. Már vagy jó negyed órája mehetett a tanítás. Igyekeznem kellett. Tudtam, hogy bármi is történt, a legjobb, ha minél előbb elhúzzuk a csíkot. Így hát szedtem a lábaimat, de annyira bele voltam merülve a gondolataimba, hogy észre sem vettem az irodából kikanyarodó nőt. Szerencsétlenségére már későn kapcsoltam és nekem csapódott. A lendület hátra taszította és elterült a földön, a kezében lévő ezernyi papírral együtt, amelyek szana-széjjel repültek.
- Uram isten! Jól van? Annyira sajnálom. Nem figyeltem. – mentegetőztem zavartan, miközben a földön fekvő papírokat szedegettem.
- Semmi gond. Én sem néztem a lábam elé. – mondta, az imént beütött könyökét dörzsölgetve.
Miután begyűjtöttem az összes iratot, a kezébe nyomtam őket. Csak ekkor néztem meg őt alaposabban.
Minden féle tekintetben nézve csinos volt. Kreol színű, kecses testére zöld szoknya simult. Zöld szeme pedig leginkább a smaragdot idézte.
A kifutón inkább el tudtam volna képzelni, mint itt, egy isten háta mögötti város iskolájában. Úgy nézett ki, akár egy topp modell, de nem is ezen lepődtem meg. Esküdni mertem volna rá, hogy már találkoztunk valahol. Ha vámpír lettem volna már, akkor biztosan emlékeznék rá, tehát embernek kellett lennem.
- Bocsánat, nem ismerjük mi egymást? – kockáztattam meg.
- Nem, biztosan nem. – mondta majd sarkon fordult és elsietett.
Egy ideig még bámultam utána. Biztosra vettem, hogy nem tévedek, de aztán úgy döntöttem nem olyan lényeges.
-0-
Mikor kiértem a többiek már a kapuban vártak rám. Renesme egy padon ült és még mindig potyogtak a könnyei. Felette Alice és Edward néma párbeszédet folytattak. Természetesen megint én voltam az, aki úgy érezte kimaradt valamiből.
- Minden rendben van. Az igazgatónő elengedett. Szerinte az ilyen rosszulléteket alaposan ki kell pihenni, szóval otthon kéne maradnod egy pár napig. – mondtam majd újra nyitottam a szám,- tudni akartam végre mi folyik itt-, de Edward kitalálhatta mire készülök, mert alig láthatóan megrázta a fejét.
- Carlise kevesebb, mint fél perc múlva itt lesz. – terelte el a szót gyorsan Alice.
Alighogy ezt kimondta egy fekete Mercedes parkolt le az út túloldalán. Renesme úgy tűnt még az egyszerű mozgásra is képtelen.
- Alighanem sokkot kaphatott. – állapítottam meg magamban.
Odasétáltam, megfogtam a kezét és talpra állítottam. Átsiettünk a másik oldalra és bevágtuk magunkat az autóba. Carlise nem kérdezett semmit csak beletaposott a gázba. Mi sem szólaltunk meg így maradta az a türelmetlen feszültség a levegőben, amit szinte már harapni lehetett.
Nem telt bele 3 percbe mikor begördültünk a garázsba. Nyomban megindultunk a házunk felé. Nem figyeltem mikor, de Alice és Carlise valahol lemaradtak hármasban hagyva minket.
Renesme valamennyire megnyugodott, mert már nem zokogott és mikor az ágyára ültettük megszólalt.
- Rendben van. Kérdezd meg. Már nem bírom ezt a kínos hallgatást. – nézett rám.
Kicsit haboztam, nem tudtam tényleg komolyan gondolja- e, de aztán úgy döntöttem ennél jobb alkalmam úgy sem lesz.
- Mi történt?
Láttam rajta, hogy még rágondolni sem akar nem, hogy újra átélni, de nagy levegőt vett és megfogta a kezemet.
Újra az iskolában találtam magam. Renesme és a barátnője –aki a leírás alapján Ashley lehetett -, a folyosón sétáltak. Karcsú alakú lány volt. Pont az a fajta, aki bármit vesz fel,- legyen az akár egy ócska melegítő - csodálatosan áll rajta. Fekete hullámos haja és fehér bőre egy Grimm meséből kilépett Hófehérke hatását keltette. Mindent összevetve nagyon csinos lány volt. Kezében egy tündéreket ábrázoló hó gömböt forgatott.
A sarkon bekanyarodva egy sötét folyosóra érkeztek. Nyomban felismertem azt a helyet. Ez volt ugyan is az a mosdók előtti rész, ahol rátaláltunk Alice-el.
- A francba! Már megint kiégett az égő. – morogta Ashley.
- Csak tudnám, mire szedik be azokat a csillagászati összegeket, ha arra se futja, hogy újat vegyenek. – értett egyet Renesme.
Hosszú volt az út és a két végéről alig szűrődött be fény. Mindketten tapogatózni kezdtek. Persze Renesme tökéletesen látott és csak szimulálta, a másik lány szinte vak volt. Épp ezért nem vehette észre az előtte lévő oszlopot és nekiment. A padlóra zuhant, a gömb pedig kirepült a kezéből és a falnak csapódva ezer darabra tört.
- Jaj, nem!- kiáltott- Ezt még az apámtól kaptam.
Renesme mesélte, hogy az apja pár éve egy balestben meghalt és azóta mindenhová magával cipelte a gömböt.
- Szedjük össze! Talán még meglehet javítani. A szüleim nagyon ügyesek az ilyen dolgokban biztos tudnak kezdeni vele valamit.
Odamásztak és elkezdték szedegetni. Ashley már az utolsó darabot tartotta a kezében és a táskájába pakolta, amikor felszisszent és vele együtt én is. A kezében lévő üvegszilánk csöpögött a vértől.
Renesme megmerevedett. Már nem figyelt az üvegre. Nem érdekelte semmi más csak a vér ami centiméterekre tőle csak ő rá várt. Szinte éreztem, ahogy a kisördög megjelenik a vállán és azt suttogja a fülébe:
- Senki sem venné észre. Itt vagytok ketten egy sötét zugban. Harapd meg!
- Fenébe! Elvágtam az ujjam. – hallottam a lány távoli hangját, de tudtam, hogy már cseppet sem érdekli, hogy ki látja. Nem volt más csak ő és a forró vér.
Nem kellett tovább néznem, hogy tudjam mi történt. Ekkora csábításnak nem lehetett ellenállni főleg nem egy olyan vámpírnak, aki még soha nem volt ilyen helyzetben.
- Nessie, itt vagy még? – kérdezte félénken a lány a sötétséget kémlelve.
Renesme nem válaszolt. Abban a percben, hogy a vércsepp a padlóra gördült minden megmaradt önuralmát elvesztette. Mellé ugrott és ajkát a sebre tapasztotta. Ashley felsikoltott és szabadulni próbált, de a karok bilincsként tartották fogva. Nem volt menekvés. A pánik kezdett úrrá lenni rajta.
- Ne csináld!- mondtam magamban remélve, hogy az emlékkép hallgat rám, de nem.
Bekövetkezett az, amitől féltem. Ashley ráncigálni kezdte a csuklóját. Renesme már megérezte az ízét és tudtam nem engedi. Fogai akár a tűk fúródtak áldozata bőrébe. A lány már nem ellenkezett, de sikított, ahogy a torkán kifért.
A Renesme fogaiban lévő méreg elképzelhetetlen fájdalmat okozott neki. Lábak dobogásának zaja ütötte meg a fülemet. Ashley elájult, ami aligha jelentett jót.
Már alig volt benne élet, amikor egy nagy ütéssel Renesme a falnak vágódott és a földön terült el. Edward a lány mellett termett és kiszívta a mérget. Rengeteg vért veszített. Abban sem voltam biztos, hogy a következő 1 órát megéli-e. Edward elvágta a csuklón lévő harapásnyomot úgy, hogy arra ne lehessen ráismerni, megfogta Renesmet és - mielőtt a villany felkapcsolódott volna és a diákok rátaláltak volna a sebesültre- a mosdóba ráncigálta.
Az ajtó becsapódott és én újra a kanapén találtam magam a sírástól rázkódó Renesmevel az oldalamon. Szorosan magamhoz öleltem. Megvártam még lecsillapodik és csak aztán kezdtem bele.
- Nem a te hibád volt. Sajnos ilyen megesik. Ez az életünk velejárója.
- Akkor miért érzem magam ennyire rosszul? – szipogta
- Mert rendes ember vagy…
- Egy rendes ember nem próbálja megölni a barátját. – vágott közbe.
- Meg kell szoknod hogyan, kezeld ezt.
- Nézd meg Jaspert! Már évszázadok óta vámpír és még mindig nagyon nehéz megállnia. Ezt senki sem róhatja fel neki, mert mind tudjuk, milyen az mikor nem tudsz magadnak megálljt parancsolni. Ettől még nem vagyunk bűnösök csak mások. – segített ki Edward.
- Egyébként is a világot nem oszthatod fel egyszerűen jókra és gonoszokra. Mindenkiben bujkál a kisördög néha. A lényeg az, hogy mennyire hallgatsz rá. - mondtam.
- Édesanyádnak igaza van. Mindenki követ el hibákat, még a vámpírok is, sőt talán többet, mint az emberek. Az a fontos, hogy a kudarc után hogyan állsz talpra. Vannak bűnök, amik jóvátehetetlenek. A tiéd nem ilyen.
- Nem rajtam múlt. – mutatott rá Renesme. – Soha életemben nem éreztem még ehhez fogható szomjúságot. Olyan volt, mintha tömény sósavval égették volna a torkomat. - Akaratlanul is nagyot nyeltem. – Tudom, hogy nem kellett volna levegőt vennem, de teljesen megbabonázott. Nem tudtam gondolkodni. – suttogta és undorodva a tenyerébe temette az arcát.
- Nem történt semmi és ez a lényeg.
Renesme felugrott és dühösen rám meredt.
- Ha apu nem ért volna, oda már nem élne. – kiabálta –sőt az sem biztos, hogy nem halt már meg. Hogy lehettek ilyen nyugodtak?
Erre nem tudtam mit mondani és láthatólag Edward sem. Lesütöttem a szemem. Renesme visszaroskadt az ágyra.
- Sajnálom, hogy kiabáltam. – mondta halkan. – Nem a ti hibátok, csak annyira tehetetlennek érzem magam.
- Akarod, hogy felhívjam a sulit, hogy mi van vele? – kérdeztem.
- Igen, az jó lenne. Most magamra hagynátok? Szeretnék egyedül lenni.
- Persze, édesem. Szólj, ha valamire szükséged van.
- Rendben. – mondta és mi kijöttünk a szobából.
- Most mit csináljunk? – kérdeztem Edwardot, mikor már eltávolodtunk az ajtótól.
- Fogalmam sincs. Talán megkérhetném Jaspert, hogy beszéljen a fejével.
- Nem hiszem, hogy ez egyelőre jó ötlet. Hagyjuk egy kicsit, hagy eméssze meg a dolgokat. Lehet, hogy le kéne küldenünk Jacobhoz. - vetettem fel.
Edward elhúzta a száját.
- Fel is hívom. Most rá van a legnagyobb szüksége.
Mielőtt ellenkezhetett volna elindultam a telefon felé. Azon töprengtem vajon mi jöhet még?
