- Szia – köszönt csendesen.
- Szia – éreztem, ahogy a torkomban lévő gombóc nőni kezd – Mi történt?
- Előbb beszélnünk kell, aztán elmondok mindent. Ígérem.
- Áll az alku. – mondtam nem túl magabiztosnak tűnő hangon, szinte fulladozva.
- Figyelj… - kezdte, de aztán a kezemben lévő bőröndre tévedt a tekintete - Hová mész? - kérdezte döbbenten
- Nagyapához. Megértem, ha szükséged van egy kis időre, amíg ezt átgondolod és azt is, hogy nem megy a dolog egyről a kettőre…
- Nem mehetsz el.
- Miért? – kérdeztem csendesen.
- Csak hallgass végig!... Sajnálom, hogy úgy kiborultam… Ne hagy’ mondjam végig! – emelete fel a kezét mikor közbe akartam vágni. – Nem tudom, hogy is írjam ezt le… Oké, mondjuk azt, hogy a világom nemrég nem állt másból csak feketéből és fehérből. Nem ismertem mást. Beleszülettem egy kettéosztott fakó életbe, ahol a vámpírok nem voltak mások csak gonosz lények, akiktől minden áron védenem kellett a jókat. Nem volt középút. Jó voltam vagy gonosz. Fehér vagy fekete.
- Ó szóval most akkor mi lennénk a feketék? –kérdeztem végignézve hófehér karomon.
- Megígérted. – emlékeztetett - Koncentrálj légy szíves!
- Oké, rendben, befogtam- mondtam, majd látványosan behúztam a számon lévő láthatatlan zipzárt.
- Most jön a lényeg… Aztán nem sokkal utána megismertem egy lányt, akinek egyetlen pillantása elég volt hozzá, hogy lássam a világ tele, van színekkel. Számomra megszűnt a két ellentét. Nem vágytam másra csak a tündérre, aki mindezt megmutatta.- Odasétált hozzám és letérdelt az ágymellé. Én a lábamra meredtem. - Szeretlek Nessie. Téged. A lányt, akinek a szemébe nézve a vámpírok gyűlölete elvakult, gyerekes dolognak tűnt. Akinek védelméért a legnagyobb ellenségem kezébe adtam az életem és végül, a lányt, aki örökké és visszavonhatatlanul elrabolta a szívemet.
Szükségem van rád és nem foglak elveszíteni csak, azért mert véletlenül egyszer hibáztál. Azért vagyok, hogy vigyázzak rád és a szavamat adom, hogy soha többé nem fordul elő ilyen még egyszer.
Mielőtt belépett eldöntöttem, hogy erős leszek, és bármit fogok hallani, nem fogok sírni. Azonban a megkönnyebbülés hullámai erősebbek voltak az elhatározásomnál és abban a percben, hogy ezt kimondta darabokra törték. Könnyeim a kezére csöppentek.
- Te sírsz? – kérdezte döbbenten miután megemelte a fejem.
- Nem. – hazudtam szipogva, mintha legalább is átverhettem volna.
- De hát miért sírsz? – javította ki magát
- Csak, mert annyira megkönnyebbültem, és mert még soha nem mondtak nekem ilyen szépet. – bőgtem teli szájjal.
- Nem vagy egy könnyű eset. – nevetett idegesen – Ettől függetlenül, amit mondtam igaz, még ha órákba telt is mire így összeraktam.
- Nem lehetett egyszerű, de nagyon jól sikerült. – dicsértem nevetve és próbáltam összeszedni magam.
- Ha Embry hallotta volna, mostanra tuti fetrengne a röhögéstől. – fintorgott.
- De csak mert az érzelmi szintje egyenlő egy szamáréval.
- Ebben igazad lehet. – kuncogott.
Egy pillanatra elgondolkodott, majd a homlokára csapott és felugrott.
- Jaj! Majd el felejtettem. – kiáltotta – Kérdeznem kell valamit.
Féltédre ereszkedett és megfogta a kezem. Elakadt a lélegzetem.
- Jake… ugye nem teszel semmi meggondolatlant? – kérdeztem elhűlve.
- Ne izgulj, tudom, mit csinálok. Ja és nem ér kinevetni. – vigyorgott
- Becsszó.
- Szóval… Renesmee Cullen… lenne kedved eljönni velem… vacsorázni?
Oké csaló voltam és hazug, de egyszerűen nem bírtam ki. Elképzeltem magunkat a Rabbit első ülésén kisestélyiben, útban a sarki McDonald’s felé és nem volt olyan önuralom, ami parancsolhatott volna nekem. Hatalmas kacajban törtem ki.
- Mondtam, hogy nem ér kiröhögni. – emlékeztetett idegesen.
- Bocsánat. Ne haragudj! – mondtam még mindig a nevetéstől rázkódva. Megköszörültem a torkom és megpróbáltam helyrepofozni az arcizmaimat. Mikor úgy éreztem, győztem, kihúztam magam, nagy levegőt vettem és roppant komolyan azt mondtam: – Jakob Black szívesen elmennék.
Hatalmas vigyor terült el az arcán és tudtam, innentől már mindent szabad.
- De mégis honnan jött ez az őrült ötlet?
- Hát gondoltam, mostanában úgyis kijár neked a természetfeletti dolgokból. Miért ne lehetnél normális ember legalább egyetlen estére?
- És mit tervezel pontosan?
- Az legyen meglepetés! A lényeg az, hogy holnap este nyolcra érted jövök. Addigra legyél kész.- mondta mosolyogva.
- Értem jössz? De mégis honnan? – kérdeztem döbbenten.
- Nem lövöm le a poént, de meg fogsz lepődni annyit, garantálok.
- Oké. Most már csak egyetlen kérdésem van…- kérdően felvonta a szemöldökét - Mikor csókolsz már meg?
- Hölgyem, kívánsága parancs. – nevetett majd leült mellém és ajkunk szenvedélyesen összeforrt.
-0-
Szaladtam. Már nem tudtam, merre megyek, csak vittek a lábaim egyre beljebb és beljebb az alagút mélyére. Fogalmam sem volt mióta bolyoghatok már ott. Az idő összefolyt és a pánik kezdett úrrá lenni rajtam. Egyszer csak megpillantottam egy alakot a falnak támaszkodva. Fekete haja beleveszett a sötétségbe. A rajta lévő vörös ruhától fehér bőre mintha világított volna.. Meghallhatta, hogy jövök, mert felém fordult. Megtorpantam.
- Nessie, mit keresel itt? – kérdezte értetlenül.
- Alice? – kérdeztem hitetlenkedve.
Ő volt az és valahogy mégsem. Volt valami az arcán, ami nem stimmelt. Aztán, mint a villámcsapás úgy hasított belém a felismerés. A szeme. A szeme olyan volt akár a vér. Megfagytam.
- Nem, az nem lehet. Te nem lehetsz… – suttogtam remegő hangon
- Sajnálom Renesme – hallottam Aro vérfagyasztó hangját, csakhogy ő nem volt ott. Alice beszélt.
- Alice ne csináld! – könyörögtem.
- Micsoda pazarlás! – rázta a fejét
Már tudtam, mi következik. A kezére meredtem. A fény megcsillant a már jól ismert vasrúdon. Nem bírtam még egyszer végignézni. Behunytam a szemem.
- Nessie, Nessie! – hallottam Jake távoli hangját
Mit keres ő itt? Nem lehet itt. Az mondta, megvéd minden áron. Még az élete árán is. Nem őt nem bánthatja.
- Ne nyúlj hozzá! – ordítottam torkom szakadtából
- Nessie, ébredj!
Felugrottam.
- Mi történt? – kérdeztem levegő után kapkodva
- Mondd meg inkább te! Rosszat álmodtál. Vagyis remélem, mert ha nem, akkor nem értem mi rosszat csináltam amiért ilyen verést érdemeltem. – mondta az arcomat kémlelve. – Kiabáltál is. Alig bírtalak felrázni.
- Miket mondtam?
- Valami olyasmit, hogy „Alice ne!” meg egy csomószor kimondtad a nevem, és egyre csak ordítottál, csapkodtál meg ilyesmi. Tiszta kék-zöld folt vagyok. Nem tudtam, hogy ennyire veszélyes vagy mikor alszol. – mosolygott
- Általában nem is. Legalább is senki nem panaszkodott még… Teljesen megőrjítenek ezek az álmok - morogtam
- Máskor is előfordult már ilyen?
- Minden éjszaka és mindig ugyan az. Kivéve ma. Ez most más volt, de csak pár dologban.
- Miről álmodsz?
Elmeséltem neki mindent elejétől a végéig, remélve, hogy nem fog teljesen bolondnak nézni.
- Hát ez furcsa. – mondta végül, mikor befejeztem. – Szerinted jelentenek valamit?
- Fogalmam sincs. Bár tudnám, de már lefeküdni sem merek, mert attól félek véletlenül, elnyom az álom és megint a csatornában, találom magam.
- Meséltél már erről a szüleidnek?
Megráztam a fejem.
- Talán ők tudnak valami megoldást.
- Lehet. – hagytam rá. Bár nagyon kételkedtem benne.
- Pedig azt hinné az ember, hogy egy ilyen éjszaka után már csak rólam álmodozol. – mondta csalódottságot mímelve.
- Hidd, el sokkal szívesebben álmodnék rólad…- mosolyogtam és a mellkasára döntöttem a fejem. Szorosan átöleltem. - De ha már nálad tartunk… Még mindig nem mondtad el mi történt tegnap.
- Reméltem, hogy nem fog eszedbe jutni. – mondta komoran.
Felültem, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Miért?
- Oké, elmondom, de ne ijedj meg rendben?
- Majd igyekszem.
- Azt ugyebár tudtad, hogy Seth eltűnése előtt felállítottunk egy járőrözési rendet, egy védelmi vonalat, ha úgy tetszik.
- Igen.
- Amikor meggyőződtünk róla, hogy a vámpír, akit Paul elméletileg látott, nem jön vissza a napi háromszori őrködés helyett csak egy kört futottunk minden este, hogy biztos mindent leellenőrizzünk. Ez jól be is vált egészen tegnapig. Valaki délután ugyanis átlépte a vonalat. Méghozzá egy vámpír.
- Hol? – kérdeztem rémülten.
- Nem messze tőlünk a partnál. A többiek persze mindjárt üldözőbe vették. Én is siettem, ahogy csak tudtam, de későn értem oda és meglépett. Volt egy furcsa érzésem. Olyan volt mintha… mintha minden gyengénket ismerné. Nem láttam még vámpírt, aki ennél ügyesebben játszott volna ki minket.
- Ezt meg hogy érted?
- Általában nem jelent nekünk nagy kihívást elkapni őket, épp azért, mert nem tudják, hogy itt vagyunk. A vérfarkasok nem túl népszerűek. Mivel hogy nincs belőlünk túl sok. Nem is tudunk róla, hogy a mi falkánkon kívül lenne másik. Sajnos majdnem teljesen biztos és ez az ami aggaszt, Paul esküszik rá, hogy a vámpír aki után nemrég kutattunk megegyezik ezzel. Ettől függetlenül nem találkoztunk még vele, így nem tudhatott rólunk. Mégis kiválasztotta az egyetlen útvonalat, amin nem követhettük.
- Eljutott a vízig?
Bólintott. Aggasztott a dolog, nem azért, mert árthatott volna nekem, hanem mert féltettem nagyapát és a barátaimat. Habár nem hittem, hogy La Push-ba merné tenni a lábát még egyszer.
- Szerinted visszajön?
- Nem tudom. Nem hinném, hogy konkrét célja volt itt. Szerintem csak úgy vadászgatott, csak nem számolt velünk. Már messze járhat, de azért éjszaka Sam és Jared kint maradtak a biztonság kedvéért.
- Egyre több a furcsa eset.
- Nekem mondod? – sóhajtott.
- Na és mi a mai program? – kérdeztem mosolyogva. El akartam terelni egy picit, a figyelmét.
- Nem tudom. Mit szeretnél csinálni?
- Mi lenne, ha meglátogatnánk nagyapát? Biztos nagyon örülne nekünk.
- Rendben készülj össze! Én addig csinálok reggelit. – mondta, megcsókolt és kisétált.
Szerettem nagyapa házát. Itt mindig fényderült egy újabb titokra, aminek egy részét nagyapa meséinek, a másikat pedig a hihetetlen detektívérzékemnek köszönhettem. Rengeteg dolgot találtam anyu emberi életéből. A szobája még azóta is érintetlenül állt. Tudtam milyen illata volt, mit szeretett és az elfelejtett naplója választ adott sok kérdésemre. Azonban az egyetlen emberről, akiről igazán sokat meg akartam tudni, egy árva feljegyzésben sem szerepelt, vagy ha mégis csak lényegtelen dolgokkal kapcsolatban. Egyszerűbb lett volna simán csak rákérdezni, de biztos voltam benne, hogy kitérne a válasz elől, ami miatt még jobban érdekelt a dolog.
- Szóltál neki, hogy jövünk?- kérdeztem a ház felé sétálva.
- Nem
- Akkor honnan veszed, hogy itthon van?
- Az mindjárt kiderül. – mondta és bekopogott.
- Jövök! – hallottam nagyapa hangját, majd a szék csikorgását, ahogy feltápászkodott az asztal mellől
Halk lépések, majd az ajtó kinyílt és megjelent nagyapa mogorva arca. Amint meglátott minket nyomban elmosolyodott.
- Nessie, hát te hogy kerülsz ide? – kérdezte meglepődve.
- Neked is szia. – mosolyogtam – Eljöttem meglátogatni Jake-t és gondoltuk benézünk hozzád.
- Jól tettétek. Gyertek be! – mondta, majd szélesre tárta az ajtót.
Odaléptem a még mindig ámultan pislogó Charlie-hoz és megöleltem.
- Bocs kölyök, hogy ilyen lassú vagyok, csak nem számítottam rátok.
- Semmi gond. Meg akartunk lepni.
- Hát az sikerült. - nevetett.
Jakob már a díványon ült, mire mi beléptünk a házba.
- Folytasd, csak amit elkezdtél Charlie. Nem akarunk zavarni.
- Nem zavartok. Épp befejeztem a reggelit. – mondta és a konyha felé baktatott. Mi pedig követtük.
Kissé odakozmált rántotta illata csapta meg az orromat. Nagyapa nem a főzőtudományáról volt híres. Mindig emlegette mennyire hiányzik neki anyu főztje. El is döntöttem, ha vacsi felé esetleg visszanéznénk, csinálok neki valami finomat. Anyu tanított meg főzni, hogy amikor napokra elment vadászni nehogy éhen haljak. Legalább most kipróbálhatom valakin mire jutott velem.
Még nagyapa elmosta a tányérját, én leültem az asztalhoz, Jake a szemközti falnak dőlt.
- Mi újság van nálatok Nessie? – érdeklődött Charlie.
- Hát, az életünk nem sokban különbözik az ittenitől. Eltekintve attól, hogy nagyon hiányzik a sok ismerős arc. És képzeld, Alice építetett egy pontosan olyan házat, mint az itteni volt.
- Ejha, nem semmi az a lány. – mondta elismeréssel – hiányzik, nekem Alice mindig úgy tele van élettel.
- Az biztos.. – értettem egyet fintorogva. – Azon kívül elkezdtem a sulit.
Tudtam, hogy anyu mondta neki a beíratást, így jobbnak láttam túlesni a témán. Egyrészt, mert valahányszor eszembe jutott görcsbe rándult a gyomrom, másrészt mert nagyapa nem volt az a beszédes alkat, így mindig igyekeztem fenntartani a társalgás látszatát. Magyarul csacsogtam, mindenről, ami csak az eszembe jutott, de arra is figyelve, hogy nehogy elunja magát.
- Tényleg? És, hogy megy?
- Nagyon jól…- Eltekintve attól, hogy majdnem kinyírtam a legjobb barátnőmet. – tettem hozzá magamban keserűen.
- És milyen a munka Charlie? – kérdezte gyors témát váltva Jake.
- Nem ez a másfél hét volt életem fénypontja, mit ne mondjak. Épp most indultam volna, hogy megnézzek egy tetthelyet.
- Megöltek valakit? – kérdezte Jake elképedve.
- Igen, La Push-tól 2 mérföldre. Ez már a harmadik ilyen eset mióta elköltöztetek.- nézett rám. – Az első kettő Port Angelesben és ez most itt, Forksban. Egy újabb sorozatgyilkosság.- rázta a fejét. – Vigyázzatok magatokra srácok, nem tudom mi lesz, ha nem kerítjük kézre rövid időn belül azt az állatot.
- Mi miért nem hallhattunk erről? – kérdezte Jakob.
- Mert a port angelesi rendőrség nagyon, szerintem túlságosan is diszkréten kezeli a történteket. Az embereknek joguk lenne tudni, ha veszélyben van az életük.
- Miből gondolod, hogy ugyanaz volt a tettes? – faggattam tovább
- Mert mindhárom áldozatot ugyanúgy találták meg. Elhagyatottan a fák között teljesen lecsapolva. Egyetlen csepp vér sem maradt az ereikben.
Jake felé fordultam. Rémülten meredtünk egymásra. Nagyot nyelt.
- Mikor történt?
- Még nem tudták pontosan, de kb. hajnali 1 és 4 között. Jake, tisztában vagyok vele, hogy azt mondtam: minél kevesebbet ismerek titkos dolgaidról annál jobb. Ezt fenn is tartom, de tudnom kell mivel állunk szemben. Köze lehet a történteknek hozzátok?
- Azt hiszem igen. Már nem közvetlenül. – javította ki magát gyorsan, mielőtt a helyi rendőrkapitányságon találná magát - de majdnem biztos vagyok benne mi tette. Jobb lesz, ha óvatos leszel Charlie. Mi is intézkedünk.
- Rendben. Most mennem kell, de ha van kedvetek, nézzetek be este.
- Oké- mondtam és a kijárat felé indultam.
- Szia, nagyapa
- Hello Charlie.
- Te is arra gondolsz, amire én? – kérdeztem Jakob- t mikor már messze jártunk.
- A vámpír volt. Biztos vagyok benne. A francba – szitkozódott és a lábánál lépő kőbe rúgott, ami rakétaként a közeli fába csapódott - ha tegnap előbb érek oda…
- Nem a te hibád.
- De az enyém is… Szólnunk kell a többieknek… Nem értem, hogy jutott át Sam- en és Jared – en. Hogy lehettünk ilyen naivak? – kérdezte dühösen
- Nem tudhattátok, hogy visszajön. Végül is mennyi esély volt rá?
- Épp ez az. Nem kellett volna visszajönnie. Rosszul gondoltuk. Nem csak úgy véletlenül vadászott erre. Valamiért jött és ameddig nem tudjuk mi volt az, mindenkinek őrködnie kell.
Sajnálom, de azt hiszem a ma estének lőttek. – mondta szomorkásan
- Ne viccelj már! Természetes, hogy ott kell lenned. Amúgy is, minél előbb elkapjátok, annál előbb térhetünk vissza a programhoz. – mosolyogtam
- Siessünk! – mondta és futásnak eredt
