7. fejezet - La Push

Renesme szemszöge


Egy sötét folyosón lépkedtem. Ismertem ezt a helyet, már nem egyszer jártam itt. A falakat, csakúgy, mint engem teljesen beterítette a mocsok. Nem volt egy szép látvány, de ami ennél is jobban zavart az a bűz, ami mintha marta volna a torkomat. A fal tövében rágcsálók bujkáltak. Hallottam a vérük ijedt, gyors lüktetését. Nem örültek neki, hogy itt vagyok, de mit tehettem volna, ha egyszer én vállaltam a feladatot. Hát igyekeztem arra koncentrálni. - Nem szabad félnem- bíztattam magam Éreztem, ahogy a cipőmben tocsog a víz, ami nem is csoda, hiszen akkorra már a bokámat is ellepte. De mindent meg kellett tennem, mert én voltam a felelős, amiért ilyen helyzetbe kerültünk. Eszembe jutott, hogy követhetnek. Megfordultam, de valami visszahúzott. Lenéztem ekkor vettem észre, hogy egy kéz szorítja a csuklómat. Sikításomat visszhangozták a falak. - Nessie cshhh - csitított egy ismerős hang,- Csak én vagyok az. Igyekeznünk kell! Nem tudom, mennyi időnk van még. Szemügyre vettem Jakob csodaszép arcát. Látszott rajta, hogy ideges, de hát, hogy is ne lenne, az mikor nem tudhatta megéljük-e egyáltalán a másnapot. Nem szabadott volna veszélybe sodornom. Felfedezhette a kudarc nyomait az arcomon, mert mosolyogva végigsimította ujját a hajamon. - Szeretlek. – mondta. Ekkor arcára fagyott a mosoly. Szemei összeszűköltek és egész testében remegni kezdett. Szorosan fogtam a kezét, de váratlanul ért mikor megtántorodott, így a földre zuhant. - Jake, mi van veled?- kérdeztem rémülten Nem figyelt már rám. Arcát kezei közé szorítva ordított, mint ha valaki kínozta volna. Segítenem kellett neki. - Jake, istenem, mi a baj? – kiabáltam már-már a sírás szélén. Letérdeltem mellé. Megpróbáltam magam felé fordítani a fejét, de ellenállt. Fogalmam sem volt mit tehetnék. A pánik kezdett úrrá lenni rajtam, amikor hirtelen csend lett. Jake már nem remegett, kicsit megkönnyebbültem, de rá kellett, hogy jöjjek, bizony korai volt. Ugyanis abban percben, mikor felegyenesedett és felém fordult, megpillantottam az arcot, amely többé már nem az övé volt. Aro vérvörös szemei meredtek rám. Hófehér kezében fenyegető vasrudat tartva. - Igazán sajnálom Renesme. – mondta, miközben a fejét rázta – Micsoda pazarlás. Nem értettem miről beszél, de belül egy hang azt suttogta: Fuss! A filmekben ilyenkor felzendül az a kísérteties zene, amitől a néző legszívesebben eltakarná a szemét, hogy még véletlenül se láthassa a szereplővel történő borzalmakat. Csakhogy én nem egy filmszereplő voltam és semmilyen zaj nem jelezte mi is következik. Rohanni akartam, de a lábaim nem mozdultak. Nem bírtam levenni a szemem rég nem látott ismerősömről, aki felemelte a kezében tartott vasrudat és a válla mögé emelte. A hang szinte ordított: Menekülj! , de én csak álltam egyhelyben tovább. Aro minden izma megfeszült, majd a rúd kirepült a kezéből, hogy a levegőt hasítva a hasamba fúródjon.

Felriadtam. Minden izmom kővé dermedt a rémülettől. Éreztem, ahogy a hideg verejték csurog le a nyakamon. Úgy kapkodtam a levegőt, mint aki több száz kilométert futott. Nagy nehezen sikerült megmozdítanom a kezemet, hogy az álombeli seb helyét megtapinthassam. Nem volt ott semmi. Nagyot fújtam.
1 hónapja, minden egyes éjjel, ugyan azaz álom és mindig ugyan az a vége. A halálom.
- Vajon mit jelenthet? – tűnődtem.
A nap sugarai a szemembe sütöttek. Ideérkezésem óta ez volt az első eset. hogy nem az eső kopogására ébredtem.
- Talán meg kéne említenem anyuéknak. – morfondíroztam tovább - de végül is minek idegesíteném őket, már így is van elég bajuk velem.
Este sokáig sustorogtak. Anya még Jake-el is beszélt, de mikor bejött, hogy átadjon engem, úgy tettem, mintha aludnék. Nem bírtam volna elviselni, ha ő is szánalmat érezne irántam. Minden nap telefonált. Ilyenkor órákig dumáltunk, de ez nem volt ugyan az. Rettentően hiányzott. Szükségem lett volna valakire, aki megért, akinek valójában elmondhatom, mit érzek és hogy ő tiszta szívből, - nem azért, mert a gyereke vagyok – azt mondhassa nem a te hibád volt. Akkor talán tényleg elhihetném, hogy lehetett volna másképp is a tegnapi nap. Jake ilyen ember volt. Nem hazudott nekem csak azért, mert ettől jobban éreztem magam. Mindig megmondta az igazat és segített, ha bajban voltam. De vajon mit gondolna arról, ha megtudná, hogy olyan vámpír vagyok, akiknek az elpusztításán évek óta fáradozik? Egy gyilkos. Na jó, tény és való, hogy senki sem halt meg, de a lényeg attól még ugyan az. Nem tudnám az életemet elképzelni nélküle.
Gondolataimból kopogtatás rázott fel. Kiugrottam az ágyból és az ajtó felé lépkedtem. Útközben magamra rántottam az Alicetől kapott köntösöm.
Alice jóvoltából több cuccom volt, mint egy áruház ruhaosztályán, nyitás előtt. Aminek örültem is volna, ha nem úgy öltöztet, mint egy Barbie babát. A fodros, kék ruháimmal kitapétázhattam volna az egész iskola falát és még mindig maradt volna bőven. Ennek ellenére folyton csak jöttek és jöttek az újabb darabok. Rendszerint ilyenkor fellázadtam és Alice egy: „Olyan vagy, mint anyád!” című mondat kíséretében, sértődötten faképnél hagyott. Viszont igaza volt. Öltözködés tekintetében teljesen anyura ütöttem. Nénikémet, viszont,- ha lehet azt mondani – még a hideg is kirázta az egyszerű farmer-póló összeállítástól.
Magamra húztam és kitártam az ajtót.
- Ébren vagy már? – kérdezte mosolyogva apu.
A konyhából rántotta illata csapta meg az orromat. Nem láttam ugyan, de feltételeztem, hogy anyu tetszeleg a szakács szerepében.
Semmi bajom nem volt az emberi étellel, azon kívül, hogy nem igazán rajongtam érte, de félig emberi részemnek szüksége volt valamilyen rendes táplálékra is a véren kívül, így mikor anyu elém rakta a reggelimet általában igyekeztem nem túl fancsali képet vágni hozzá.
- Mint látod. – mondtam a szememet dörzsölgetve.
- Gondoltam tudni akarod, hogy Ashley jobban van. Tegnap rögtön a kórházba vitték és vérátömlesztést kapott. Rendbe fog jönni pár nap alatt.
Végre valami jó hír! Hihetetlenül megkönnyebbültem, ugyanakkor aggasztott, hogy mi lesz, ha rájön, hogy én voltam, aki ezt tette vele. Apu rögtön tudta mi nyomaszt.
- Nem emlékszik mindenre, de tudja, hogy valami vagy valaki megtámadta, úgyhogy ki kell találnunk egy biztos alibit számodra.
- Oké. Bemehetek hozzá?- kérdeztem reménykedve.
- Jobb lenne, ha egyelőre nem mennél. Még zavart és nem szeretném, ha a látogatásoddal beugranának neki a dolgok, amint visszajöttél meglátogathatod.
- Visszajöttem? – néztem rá értetlenül.
- Igen. Édesanyád beszélt tegnap Jacobbal és úgy döntöttünk, pár nap La Pushban jót tenne neked. Persze csak ha te is benne vagy.
- Tényleg? Ez komoly? – kérdeztem szinte már ugrálva. - Igen, igen, igen szeretnék. Nagyon szeretnék. Köszönöm, hogy elengedtek. – öleltem meg. – Megyek is pakolni. – hadartam, majd megfordultam és becsaptam az ajtót.
Gyorsan megfürödtem. Igyekeztem nem fantáziálni Jake-el való találkozásunkról ilyen közel apuhoz. Őt ismerve mire kettőt pislognék, egy kolostor ablakából nézegethetném, La Push távoli partjait. Mikor ezzel megvoltam, felhúztam egy koptatott farmert és egy kékeszöld pólót. Ez volt a kedvenc színem és abban még a divatdiktátor nénikémmel is egyetértettünk, hogy ez ment a vörös hajamhoz a legjobban.
Nem kérdeztem, hogy mennyi ideig maradhatok, de nem gondoltam, hogy egy hétnél több megengedett lenne, így hét napra pakoltam ruhát. Nyakamba akasztottam a nyakláncom, amin a Cullen család címere díszelgett - gyanítottam, hogy valami olyasmi célja lehet ennek az ékszernek, hogy ne felejtsük el honnan jöttünk, bár nem hittem, hogy ez valaha is lehetséges lenne – , befaltam a rántottát és már indultam is. Kicsit szomorú voltam, mert még soha nem voltam ennyi időt távol a családomtól és tudtam, hogy nagyon fognak hiányozni, még ha csak egy hétre megyek is. A búcsúzkodás amúgy sem az én asztalom. Ilyenkor a könnyzacskóim mindig túlzásba viszik a termelést.
Anyu és Apu vittek ki a reptérre. Sejtettem, hogy legszívesebben búcsúzás gyanánt mindketten addig szorongatnának, ameddig a nyelvem nem lóg, de tudták, hogy már a puszta gondolatától is borsódzik a hátam, így egy gyors ölelés és néhány: „Vigyázz magadra!” után beszálltam a gépbe.
Az út hosszú volt. Elhoztam magammal a „Büszkeség és Balítélet”-et , mert ez volt a kötelező olvasmány és nem akartam lemaradni, de az út felénél már elolvastam, így a maradék időben gondolkodtam. Jó volt úgy elmerengeni, hogy nem tudta, senki mi jár a fejemben. Bátran tervezgethettem a megérkezésemet és az elkövetkezendő éjszakánkat, Persze amit általában elképzelünk, nem igazolódik be, de álmodozni azért csak szabad.

Az idő csak úgy repül, ha jól érzed magad és én nagyon jól elvoltam a képzeleteimmel, amikor arra eszméltem, hogy ereszkedünk. Minden gond nélkül begurultunk a Port Angeles-i kifutóra és még mielőtt a jónép mozgolódni kezdett volna, én az ajtóhoz siettem.
Izgatott voltam ugyan akkor féltem is a találkozástól. Nem azért mert tartottam tőle, hogy Jake esetleg nem jön elém vagy, nem is szeretné igazából, hogy itt legyek. Ilyesmi meg se fordult a fejemben, az igazság az – és ez még a saját fejemben is nevetségesnek tűnt-, hogy attól féltem Jake helyett Aro vár majd rám.
- Hát persze, Renesme. Mert jobb dolga sincsen, mint egy emberektől zsúfolt reptéren gyilkolászni…- korholtam magam mosolyogva – Majd megkérem Jake-et, hogy ajánljon, be valami jó agy kurkásznál. – döntöttem el.
Azon kívül reggel anyu elmondta, hogy beszámolt Jakenek a történtekről, ami újabb problémákat vetett fel. Mi van, ha ezek után már nem érdeklem? … Akkor viszont nem mondta volna azt, hogy jöjjek le ilyen hamar. –nyugtattam magam, mielőtt ilyen közel a célhoz, előjött volna minden pesszimista hajlamom.
Kiléptem a szabadba. Teli tüdővel szívtam magamba a környék illatát. Egyszerűen hihetetlen mennyire hiányzott itt minden. Aztán megpillantottam őt és minden félelmem szertefoszlott. Ott állt a motornak támaszkodva, karba tett kézzel, arcán hatalmas vigyorral. Nem volt valami jó az idő, de csak egy térdnadrágot viselt, pólója izmos testéhez tapadt. Soha még ilyen szívdöglesztőnek nem láttam. Mit tesz az emberekkel a távolság!? Minden önuralmamra szükségem volt, hogy átlagemberi tempóval lépkedjek. Lefékeztem előtte és rámosolyogtam.
- Rég láttalak idegen. – nevetett ő is.
- Talán hiányoztam? – incselegtem
Nem válaszolt csak magához húzott és megcsókolt. Ajka szenvedélyesen kereste az enyémet. Szorosabban magamhoz húztam. Jake sóhajai csengtek a fülemben.
- Ember, menjetek szobára!- hallottam Embry hangát a hátam mögül.
Eddig észre sem vettem, hogy ő is itt van. Éreztem, ahogy Jakob szája mosolyra húzódik. Eltoltam magamtól.
- Ezt igennek veszem- mondtam, majd megfordultam, hogy köszönhessek pofátlan barátjának, is- Szia, Embry. Nem is láttalak. Bocsi.
- Azt vettem észre. – vigyorgott. – Mehetünk?
- Persze. – válaszoltam majd felpattantam Jake mögé és szorosan átfogtam.

Úgy láttam mindenki nagyon várta már az érkezésem, de nem sokáig élvezhettem barátaim társaságát, mert Jake a ház felé terelt. Gondoltam most az egyszer nem hagyok rumlit magam után és kérek egy szekrényt Jakobtól, amibe kipakolhatom a ruháimat, de Jake annyira feszülten próbált a partra vinni, hogy a végén feladtam és inkább későbbre halasztottam a rendezkedést. Azt mondta meg kell beszélnünk valamit, viszont nem szeretné, ha Billy is hallaná. Azonban a nagy eszmecsere helyett csak némán sétálgattunk egymás mellett. Nem, úgy ahogy egy szerelmes pár andalog, nagyon is nyugtalanul. Nem volt jellemző rá ez a viselkedés. Általában be sem állt a szája és én ezt mindig természetesnek vettem. Épp ezért kezdtem egyre idegesebb lenni, miközben arra vártam mikor böki ki végre mi nyomja a szívét.
Soha nem voltam egy türelmetlen gyerek, de fél óra hallgatás után már nálam is betelt a pohár. Megálltam. Jake szembefordult velem.
- Mi a baj? – kérdeztem szelíden arcát ujjaimmal, hegyével megérintve.
Megfogta a kezem és az oldalamhoz simította.
- Tudnom kell mi történt tegnap. – mondta komoran.
- Azt hittem anyu elmesélte. –tereltem homlokomat ráncolva.
- Igen, de csak nagy vonalakban és egyébként is tőled szeretném hallani.
Sejthettem volt, hogy erről van szó. Igaza volt. Joga volt tudni, még akkor is ha már előre rosszul voltam a gondolattól, hogy megint át kell élnem a szomjúságot, látnom kell Ashley kétségbeesett rettegő arcát, de Jake-ért többre is képes lettem volna. Újra megfogtam a kezét.
- Biztos, hogy ezt akarod? – kérdeztem tétovázva.
- Igen. – vágta rá gondolkodás nélkül
Nagy levegőt vettem és visszagondoltam arra a pokoli délutánra. Épp Ashley csuklójába készültem fúrni fogaimat, amikor az illúzió szertefoszlott.
Jake hátrálva elrántotta a karját. Arca iszonyatos kifejezést öltözött.
- Azt hiszem, tudom mi történt ezután. – mondta csendesen.
Nem mertem ránézni. A lábamnál lévő kavicsot elemeztem. Számítottam erre a reakcióra is, de reménykedtem benne, hogy megérti vagy legalább mellettem áll. Belül egy kis önző részem azt akarta, hogy átöleljen, és azt mondja: Annyira sajnálom. Nem a te hibád volt.
De nagyon jól tudtam, hogy én tehetek róla és nem hibáztathattam Jake-t, amiért kiakadt. A helyében én is így reagáltam volna.
- Sajn… - kezdtem volna mentegetőzésembe, amikor egy éles vonyítás félbeszakított.
Mindketten a hang irányába kaptuk a fejünket.
- Mi volt ez? – kérdeztem ijedten.
- Baj. – mondta és futásnak eredt
- Veled megyek.
- Ne. Menj haza! – kiáltotta vissza, majd eltűnt a fák között és én ott maradtam egyedül, tanácstalanul.
Talán igazam volt és ezek után tényleg rám sem bír majd nézni. Jobb barátnőt érdemelne. Jake soha nem bántott senkit. Nem úgy, mint én. A gyilkosság az életem. Akaratom ellenére is a részemmé vált és nem érdekes, hogy állat- e vagy ember, az áldozat attól még áldozat marad. Anyu ilyenkor azt szokta mondani gondoljak rá úgy, mint ahogy egy ember tenné. Ők is elfogyasztják az állatokat, csak kevésbé eleven formában. De hát, hogy lehetne akár csak összehasonlítani is a kettőt? Az embereknek nem kell érezniük a szomjúságot, a félelmet, amit minden élőlény érzett, ha csak észrevette, hogy a közelben vagyunk, és nem kell megküzdeniük a lelkiismeretükkel minden étkezés után. Mert őszintén ki látott már a hamburgere fölött zokogó éhes pacákot? Ha esetleg mégis előfordult, biztos, hogy nem a bocit siratta. Néha szerettem volna csak egy átlagos ember lenni. De vámpír vagyok - még akkor is, ha a másik részem emberi – és elfogadtam az ezzel járó dolgokat. Az életem nem volt rossz, sőt. De igyekeztem nem belegondolni a sok kárba, amit okoztunk pusztán csak azért, mert létezünk. Az egész életmód dolgot egészen megszoktam már, azt hittem legyűrtem, egészen tegnap délutánig.
Nem tudom meddig állhattam ott gondolataimba merülve, amikor arra eszméltem, hogy alkonyodik. A nap lemenő sugarai vörösre festették a vizet. A szél makacsul borzolta a hullámokat. Elég hűvösnek ígérkezett az este. Úgy döntöttem ideje hazaindulni.
- Jake már biztos hazaért- gondoltam, de mikor beléptem a szobába a bőröndömön kívül nem találtam más ismerőst.
Lehet, hogy nem is jön vissza. Talán mindvégig igazam volt és ez már túl sok volt neki. Talán haza kellene mennem. Hagyhatnék neki egy levelet. Legalább megkönnyíteném a dolgot mindkettőnknek.
Az igazság azonban az, hogy ha mélyen magamba néztem, tudtam, hogy nem csak jó szándékból tenném, hanem mert minden porcikámmal menekülni szerettem volna. Úgy éreztem egyetlen mondatával porrá tudna zúzni és nem lenne képes többé senki összerakni. Egyébként is nem számíthattam arra, hogy Alice segítséget küld, mivel az ilyen félvéreket, mint amilyen ugye én és Jacob is vagyunk, nem látja rendesen, de mivel én félig vámpírnak születtem, így a körülöttem lévő személyeket figyelni tudja, kivéve, ha valamelyik farkas a közelemben van. Az évek során már hozzászokott, hogy ilyen körülményesen jut el hozzám, de eleinte frászt kapott tőle.
A következő gép csak másnap indul, de nagypapa biztos örülne, ha benéznék hozzá. Tehát az alvás megoldva.
Viszont nem akartam csak úgy, búcsú nélkül elmenni. Jake ennél többet érdemelt és megfogadtam: bármennyire is fog fájni végig fogom hallgatni.
Nem pakoltam még ki. Ez egyrészt jó volt, mert így nem kellett a ruháimmal szórakoznom, ellenben majd’ megőrültem a várakozástól. A falon lévő óra mutatója mintha mágnesként ragaszkodott volna minden egyes perchez.
Már teljesen besötétedett, amikor a bejárati ajtó becsapódott.
- Hát itt az idő. – sóhajtottam.